Hírlevél feliratkozás

Keresés

Petrence Sándor versei

mer mind a kít szemed mást mondott / níztem csak srígen a ráspolyt ott / a szoba vígibe de tuttam / orrod míg vakartad unottan / hugy van tán szív benned s hogy ottan / ne dújjon szentiment úgy nincsen // anyámat es bár hogy frusztráta / meg monta jösz míg az utcámba / gyün majd ha föl gyűt a mosatlan / áltam csak szívileg hasadtan / s röktön a nyomodba osontam / lílekben

 

(Szendi Nóra rajza)

 

Petrence Sándor nípi kőtő egyre rígebben születet Kispocsolyság faluba, ahol jelenlegies ílek! Falu-szerte (s továbi lapokba) publikája míveit, 2013-ba jelent meg Fagyott pacsírta címü legszeb összes versei a PRAE.HU gondozásába, azóta ritkásabban ír, de akkor igen.

 

 

Nyomodba osontam lílekben

 

(szívembe csak vágy van nettó)

 

el hagytá szomorú rózsikám

s az óta ki a túró sikál

koszokat padlórú s konyha kőn

túl lenni sosem volt könnyü nőn

zsír pecsít szárad a keszkenőn

könnyemrű vígkíp nem is szólva

 

aszontad többí már nem szerecc

hejettem lessz egy pál egy ferenc

vagy pista vagy senki nem számít

könnyedző fejemrű felszárit

mindent az idő s eggy ex-ágit

szerzek majd elölled iszkolva

 

nehíz ez neked is suttogtad

mikor míg utósszor súróttad

ruháim s níztí rám kevíjen

s úgy áltá akkor má elíjjem

hugy már a nízís ki heríjjen

de azír láttam ín hogy mígsem

 

mer mind a kít szemed mást mondott

níztem csak srígen a ráspolyt ott

a szoba vígibe de tuttam

orrod míg vakartad unottan

hugy van tán szív benned s hogy ottan

ne dújjon szentiment úgy nincsen

 

anyámat es bár hogy frusztráta

meg monta jösz míg az utcámba

gyün majd ha föl gyűt a mosatlan

áltam csak szívileg hasadtan

s röktön a nyomodba osontam

lílekben s úgy mellíd fekhettem

 

szeres míg eszt kírted emlíkszem

mikor a hibáid el níztem

níztem csak bámútam s montam jó

emlíksze milyen jó volt annyó

hugy akkor a tüzet oltandó

megkírtí s ín meg hát meg tettem

 

(na hát most ríszemrű dettó)

 

 

Baráti tollak

 

Ín szíp magyar magyarságom,

kócsag
tollazatu nemzetem
(bár kevísbí, mióta a
felírt
ideg gyógyszert nem szedem)!

 

Búza-kalász boritotta,
ősi
vidíkeid lankáin

jobban tejjesítlek, mintha
romlott
romkocsmáid laknám ín.


Líha erkőcs, urbánusság
s egyíb
ne szennyezze szivedet,
s versed drótkerítísín át
jutó
vad, idegen szinezet!


Add meg níkünk mindenünket,
magyar
disznóba magyar karalyt,

magyar fejbe magyarázat,
s magyar
fődünkbe magyar ganalyt!


Magyar szívbe gyökereddzen
ujra
egíssíges níplílek,
mielőt míg a lelkünkbő,
mongyuk,
gyomláláskor ki típnek!


Fiaidnak ad meg mi köll,
add meg –
línyegíben magadat!
Ne ismerhessenek úgy, mint
barát
tollárú a madarat.