Hírlevél feliratkozás

Keresés

André Ferenc verse

féltünk túl sokáig ülni egy helyben / mert akkor eggyé válunk az üléssel / ezért inkább átadtuk a helyünk / az újonnan érkezőknek (...) az ilyen helyeken soha nincs levegő / ezért visszatartjuk magunkban / a kérdőmondatokat (...) mert ennyi kellhet még / a ragaszkodáshoz ahogy / szőrszálakat álmodik magának / a tenyér abszolút meztelensége

 

(Kőmíves István felvétele)

 

André Ferenc 1992-ben született Csíkszeredában, jelenleg Kolozsváron él. Költő, slammer, műfordító, a kolozsvári Helikon folyóirat szerkesztője, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem doktori iskolájának hallgatója, a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör tagja. Első kötete 2018-ban jelenik meg a Jelenkor kiadónál.

 

 

fidget spinner

 

amerre elhaladtunk mindenütt

felszedtük a madarak elől a morzsákat

nehogy véletlenül is visszataláljunk

a gyárak acélszagába

és buszok elcsukló hangjaiba

 

nem akartuk tudni hogy mi

lakik a házfalak között mert

féltünk ha egyszer előjön onnan

akkor elkerülhetetlenül folyik be

minden kis repedésbe a szurok

 

                   *

 

élesre csiszolt kanyarok közt

az utcák úgy terülnek szét

mint kiöregedett polipok csápjai

mindig azzal vigasztaltál

hogy a polipoknak három szíve van

és abból kettő mi vagyunk

de a harmadikhoz sehogysem

bírtunk közel férkőzni

 

                    *

 

az oszlopok mint fáradt öregasszonyok

görnyedtek fölénk és már előre

elmeséltek egymásnak minden                        

egyes cipőkoppanást az elhasznált

talpainkról is többet tudtak nálunk

és néven neveztek bőrkeményedést

 

                    *

 

ezt a várost már csak

a villanyvezetékek tartják egyben

kukásautók hozták el magukkal

a takarót fölénk kiszakadt

zsákokból öntötték ki hallottuk

a tompa huppanásokat

 

                    *

 

megálltunk levegőt venni a város

határánál és megköszöntük

hogy darazsak nyelvén is kiírták

a nevét

 

                        *

 

oda indultunk ahová

legelni járnak a fellegek

megtagadtuk a fákat azt mondtuk

te nem minket vezetsz meg kéreg

hagyj minket békén mert

a te lombod libegő szoknyák

alatt hordozza magában

az árulások ujjlenyomatait

és ezt nem engedhetjük meg

 

ahogy azt sem hogy összeérjen

a tenyerünk mert akkor nem

lesz többé külön a verejték

egyetlen izzadság leszünk

és akkor majd jönnek és befújnak

mindenféle halott virág szagával

hogy elrejtsék azt amit úgyse

akartunk közössé tenni senkivel

 

                    *

 

addigra szemeidben már

rég bányatavak ültek

és partjaikon hallgatag

horgászok próbáltak fogást keresni

 

                    *

 

egyre csak jött velünk

ez a mohaszagú szorongás

pufók tenyerével dörzsölte a gyomorszájat

hogy nehogy rossz irányba térjünk

nehogy leejtsünk valamit ami után

senki sem hajolna le

 

nehogy elfeledjünk valamit

ami miatt sírni fognak majd

a terhes nők és megrázzák

magukat a tűlevelűek

 

nehogy lekéssük a vonatot

mindig ott lenni időben

induláskor mert ránk

senki se várjon

 

                    *

 

már távolról felismertünk

minden jegyellenőrt a szájszagról

ők is minket de nem köszöntek

beleharaptak a papírfecnibe

és nagyokat köptek mintha

miattunk

 

                    *

 

mi azért mégis szerettük a vonatokat

ha már lassú legalább drága rozsdás és

kényelmetlen mondtad

 

féltünk túl sokáig ülni egy helyben

mert akkor eggyé válunk az üléssel

ezért inkább átadtuk a helyünk

az újonnan érkezőknek

 

                    *

 

közben lemerültek a telefonok így

nem volt amit simogassunk

hiába vettük kézbe a fidget spinnereket

és idomítottuk hozzájuk ujjbegyeinket

egy idő után kénytelenek voltunk

beszélgetni a fogínyvérzésről

a melltartók kényelmetlenségéről

meg hogy még sose voltunk sóbányában

 

                    *

 

néha átszálltunk a legkopottabb

állomások feszélyező peronjain

beültünk a legközelebbi kocsmákba

egy-egy sörre ahol borostás

válóperek szerencsejátékoztak naphosszat

néha te megnyerted nekik a

legszebb plüssöket hogy legyen

amit hazavinni

 

az ilyen helyeken  soha nincs levegő

ezért visszatartjuk magunkban

a kérdőmondatokat

 

                    *

 

ennél tovább nem szabad gyorsulnia

a légzésnek nem engedhetjük meg

mert akkor észrevesznek csak tartsuk

mindig a szemkontaktust nézzünk

mélyen bele a minden pohár alján

kocogó megbocsátásnak

és feledésnek nézzünk

azokba a szemekbe amelyek

tökéletesre aszalódtak kétségbeeséstől

 

                    *

 

azt mondod a mazsola tulajdonképpen

szőlőzombi ezért nem bízol meg benne

pedig most lehetnénk szépek is akár

mint egy rossz számra küldött

üzenet de mindig kell valami

amit magunkban tartunk

mert ha elmondanánk

akkor nem fájna annyira

 

mert ennyi kellhet még

a ragaszkodáshoz ahogy

szőrszálakat álmodik magának

a tenyér abszolút meztelensége

 

                      *

 

akik most akaratuk ellenére is

el kell viseljék a látványunk azok

tanúk lesznek erre az elkerülhetetlen

beszédhelyzetre ami a testen túli

szókapcsolatokban lakik és

nem engedhetjük hogy valaha is

megfogalmazódjon

 

                     *

 

úgyhogy elindultunk az erdőig

amiről csak az tudhat

akinek elolvadnak a nyelve hegyén a pipacsok

és akiknek nincsen pillangópor a körmei alatt

 

haza már semmi esetre sem mehetünk

mert az ágyneműbe baglyok költöztek

és átázott alsóneműk gondolják

tovább a meg nem történt éjszakákat.

 

                    *

 

aggódtunk mi lesz ha mégis

megtaláljuk a fát aminek

ágai zavarba ejtően

hasonlítanak a vérereidhez

és ami alatt már nem mozdulnak a madarak

akkor valami olyasmit tudunk meg

egymásról ami miatt valakinek

meg kell bocsátani és

valamit el kell felejteni.

 

 

André Ferenc