
Szolcsányi Ákos verse
- Részletek
(Szöllősi Mátyás felvétele)
Szolcsányi Ákos 1984-ben született. Költő, kritikus, az Universidad de Salamanca PhD-hallgatója. Kutatási témája García Lorca magyarországi recepciója. Kötetei: Csehország szép, útjai jók (Orpheusz, 2008), A felszínről (Kalligram, 2012). Jelenleg új kötetén dolgozik.
Vonz
Reggel hat körül, félig telt
villamos. Kedd, szerda, még nem
számít, még csak mennek, naptól
függetlenül ugyanoda,
majd beérnek, aztán ott majd
gondolkodnak, milyen nap van.
A Vidámpark rácsos, ívelt
romjai fölötti égen
tűnik fel a nem várt rózsa-
szín, reflektornak állított
terhesben láthatár lehet
ilyen pezsgő és mégis matt.
Némán kezdődik: először
az öregek indulnak meg,
párosával dőlnek falnak,
csuklónak, korlátnak, egymás
combjára, mint sérthetetlen
dombok, szóródnak szét, bújnak
össze, tág teret hagyva az
elkövetkezőknek. Noha
egyenként nem lesznek szebbek,
tőlük bátorodnak fel a
többiek. Jegyespár fekszik
rájuk bízott babakocsi
árnyékába, csók utáni
sóhajuk jóslat, megakadt
gombjaik fontosság szerint
szakadnak le vagy maradnak
úgy, elnyúlnak, hogy felmérjék,
meddig érnek, jó lesz, szinte
észrevétlen lassan szorul
ki közülük az üres tér,
testük telten mégis nyíltan
terül szét a fenntartott hely
körül, két mell, négy kerék ring,
önfejű merőlegesük
egy a többi közt, origó
semmiképp, ha nem kevésbé
az a gimnázium bajszos
névadója, 2010-
2016, így a
szalag a lány táskáján, az
ülésen mint kívülálló
zárul gömbalakba, barna
gazdája négykézláb néz a
kuporgó fiú szemébe,
nem vetkőzik vagy közelít,
így lazítja el, reményre,
zsibbadó lábakra, elnyílt
szájra bontja, így ér a bő
nadrág cipzárjához, húzza
ki a farkát, elszántan, de
egyszeriséget, becéző,
kegyes uralmat sugalló
mozdulatok nélkül szopja,
csak az egyszerű öröm, ki
tudja, pontosan kié, a
csúcs éles, de korai nincs
mihez képest legyen, szégyen
van, de a fiú nem válik
el a ringástól, csak szipog:
minden mentségét eladta,
halkan csuklik és didereg,
két egymásba font gyűrűs kéz,
zöld körmű és barna szőrű,
szétnyílik, megsimogatja
taknyos, könnyes, izzadt arcát,
majd mikorra bántó lenne
törődésük, újra egymást
zárják össze és nem látszik,
tiszta rászorításaik
megjátszottak vagy ez a nyelv
ilyen, fejük békés, mintha
szem nem nézne róluk, vétlen
látvány pislogásuk is, ha
felgyorsulnak is és a nő
már közös kezével fogja
a sápadt korlátot, nyomja
ujját az ajtóközök lágy
gumijába, így érkeznek
meg, a rájuk kezdetektől
verő férfi kezdetektől
tartott szintjére, nem győzni
vagy veszteni fogta vissza,
engedett rá eddig, rájuk,
közös csúcspontjukra várt és
így hitt is benne, hogy ketten
együtt mennek el, van együtt,
amihez, lám, idomulhat,
negyvenes, kopasz, terpesze
a nyugodtaké, így aztán
az, hogy kétfelől csókolja
két osztálytárs, sem szánalmat
sejtet, lakmározásnak hat,
tündéri a metszet, melyben
már felismerik a sodrást,
és még félreértik, egyszer
felkínált, elrontható, híg,
címzettre és feladóra
csiszolt kiváltságnak vélik,
mintha lenne ínyenceknek
szánt levegő, innen a csók
büszkén túlzó mozdulata,
ezt felejtik el utána,
összenéznek, egyenetlen
pírfoltjaik, szájuk szélén
horgonyzó szőrszálaik, most
először nem a tükörben,
hanem a maguknak vallott
másikon látva, legyőzik
kezdő gőgjüket, csak egy szót
ismételnek, te, kezük a
combok takarásában, de
egyikőjük sincs felül, bal
lábuk fölött vetve át a
másik jobbját, támasztalan,
biztos reszketésben, rajtuk
lép át a vezető, már a
Bécsi úton, vonzza a szag
és kíváncsi, miért nem száll fel
bő negyedórája senki,
a hiányzók cinkosait
keresi, megtudni, milyen
tréfa áldozata, de ott,
köztük, ráébred, hogy épp ő
volt avatatlan vezérük,
hátradől, a fülkeajtó
mint eloltott lámpa, kattan,
így zárja ki magát és be
mindenkit, az ütközőkig
innen már lépésben mennek,
tehetetlenül, békésen,
amiért jött, megtörtént, az
ablakokon vékony pára,
csak amennyi egy rendszámot
már nem enged kiolvasni,
az utastér nyílt arcai,
mint fantomkép, egyszerűek.