
Horváth Benji verse
- Részletek
Horváth Benji 1988-ban született Marosvásárhelyen. Költő, a Helikon című folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete Az amnézia útja címmel látott napvilágot a JAK és a PRAE.hu gondozásában 2016-ban. 2017-ben Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjban és Dunajcsik Mátyás Lehetőségben részesült.
Vakuk és varjak
Azt kérdi, ki vagyok, mért jöttem ide.
Azt kérdi, van-e valamim, végzettségem,
elvi elvégeztetettségem, krisztusi véna,
azt kérdi, haza, oldal, hűség és brand.
Feketén a kávét, tisztán a segget.
Azt kérdi, mivel táplálkozom.
Mit követek, tudom-e melyik az igazi?
Melyik csavaron kellene még lazítani?
Az ágy kényelmes? Felborítsam?
Kiviselnéd magad? Meguntad ezt is?
Van a közelben egy kondi. Napestig
lehet ott kalapálni az izzó vasat. Hős vagy.
Azt kérdi, mért választod, te hülye, a nehezebb
utat. Tartsd a markod, mondja, vigyorog.
Feszengve iszkolsz az utcán, megcsap a szag.
Mért nem kéred, ha adnák, a szabadságodat.
Tudja, mire gondolsz, amikor az érdektelen
télvégi alkonyatodban behunyt szemmel is
követed a varjakat.
Azt kérdi, látom-e magam. Megvédene.
Látta már, ezek a szeszélyek hova vezetnek.
Látta már a felbujtókat szelencéikkel, mocskos kanálisokban,
amint eluralkodott a sötétség boszorkányhada. Látta,
hogy pink masnikat kötnek a felgyülemlett szarra.
A szemközti tömbházból villognak a vakuk.
A népek megvilágosítva fáradnak haza.
A navigátorok továbbra sem tudnak aludni,
feszeng az öntudat a csontjaikban.
Azt kérdi, tudom-e, hogy értem van
a razzia. Hogy célja és oka, brand és krisztusi véna.
Tudom, hogy én sem vagyok különb, kérdi, és igaza van,
és téved, kérdem, szó szót követ, nincs remény,
se brand, se boszorkányok hava. Nincs átfogó
perspektíva. Nem forognak körülöttem,
csak vakuk és varjak, és az érdektelen alkonyat.
Nincs mitől félni.
Láttam a kútmélyben kitáguló űrt, a semmi szintézisét
– ez vigasztal azóta. Nem vagyok az enyém,
nem tévedésemé, nem sorsomé,
nem seb, nem anyag. Csak
növök a sűrű közben, gyökereim cserélik
a nedveket, kommunikálnak. Hajlongunk,
méricskéljük a mérhetetlent. Alszunk,
esszük a fényt, hiú fotóalanyok a keletkezés
és rögzülés dilemmájában. Minden válasz új kérdéseket
szolgál. Minden kérdés helyes.
Vajon ok nélkül szolgálom magam, kérdi,
vagy őket? De nincs ok, mert az okok cikáznak
köztünk, szembevillognak, röpködnek,
csapják a szagot. Kedd van, majdnem olyan,
mint a többi. Ezt is lehet bármihez viszonyítani.
Kedd van, de nem akaszt ki. Ez nem az a kedd.
Nincs az a pénz. Sem egyhavi, sem kéthavi,
semmilyen havi. Burján vagyok. Tartom magam,
vigyorgok, csúfítom a képet. A fajtámat könnyű,
a képet nehezebb kiirtani:
amikor hatni kezdenének az altatók,
feszengve iszkolok majd a csontban.