Nyirán Ferenc versei

Részletek

Írta: Nyirán Ferenc

talán csak képzeltem azt a fehér lovat azon a régi / nyári napfordulós éjjelen, amint egy mellékutcában / ügetett a lámpák alatt a járdán, csak álltam döbbenten / a gangon, kulccsal a kezemben, már épp nyitottam volna / a zárat

hajnalban ébredtem                                                                      

hajnalban ébredtem megint, egy rossz, pontosabban
lelkiismeretfurdalásos álomból, mint aki iskolásként
nem készítette el a matek háziját, ezúttal is valami
képzési intézmény volt a színen, ahonnan szokásom
ellenére most elkéshettem és nyilván más is volt már
a rovásomon, mert az oktató jelezte a közösség előtt,
hogy nem kötelező ide járni, én persze azonnal távozni
is akartam, de maradtam még az óra végéig, mert tudtam,
hogy téged akkor utoljára látlak, éreztem, szemed sarkából
engem nézel, aztán óra végén felálltam s csak annyit szóltam,
hogy akkor én most elmennék más helyet keresni magamnak,
s az oktató csak annyit mondott halkan, hogy ő azt nem
gondolta olyan komolyan, de én persze a magam szokott
önsorsrontó módján távoztam, holott tudtam, téged soha
már nem látlak, erre felébredtem és belém szúrt, hogy
tényleg mennyire hiányzol, ittam egy kávét, bekapcsoltam
a mobilom és ránéztem a közösségi oldalra, ahol, ahogy
sejtettem elalvás előtt, bejött az ötvenedik lájk a posztolt
képemre, aztán elolvastam egy üzenetet, melyben v.d.
ünnepi beszéde volt mellékelve a svábhegyi kollégium
évfordulójára, ezt majdnem megkönnyeztem, mint ahogy
az amerikai hírcsatorna fotóját is, melyen egy fekete tini
és egy fehér rendőr ül a földön egy üres parkolóban, utóbbi
próbálja lebeszélni a fiút öngyilkossági kísérletéről, aki kissé
magasabban ül a rendőrnél, mivel a padkán foglal helyet,
de mert lejt a hely, az arcuk valahogy mégis egy magasságba
kerül, így hát nem halt még ki a reményem az emberi jóság
felől, csak a te kegyetlenséged döbbent meg újra meg újra,
s az én hiábavaló reménykedésem, hogy egyszer azért még
minden jóra fordulhat.

talán csak képzeltem

talán csak képzeltem azt a fehér lovat azon a régi
nyári napfordulós éjjelen, amint egy mellékutcában
ügetett a lámpák alatt a járdán, csak álltam döbbenten
a gangon, kulccsal a kezemben, már épp nyitottam volna
a zárat, s hozzád fordultam, ám mire megkérdeztelek, már
szinte eltűnt a házak között, de te is láttad, ha csupán egy pillanatra,
futólag, szóval mégsem káprázat volt, hanem egy valószerűtlen
valóság, és bár nem emiatt, de ez az éjszaka akkor ott hosszú
évekre meghatározta a sorsunkat; most kár azon tűnődni, mi lett
volna ha – lóval vagy anélkül –, ki a megmondhatója,  mi fűz össze
két embert és mi választ el végül, és a többit, akik utánad jöttek és
utánam a te életedben; milyen erő, miféle lepkeszárny-billentés
okozta galaktikus vihar sodorta elém azt is, aki miatt oly sokáig
inkvizíciós kínok között kellett kimúlnom szinte, s miféle áldás
veszi ki a mázsányinál nagyobb súlyt a lélekből végül, hogy egy
édes, addig nem ismert szabadság simogassa, s ne akarjon semmit,
hagyja a dolgokat történni, ahogy történnek, és azon sem érdemes
tűnődni, miként alakult volna ez az egész, ha nem erőnek erejével
próbáltam volna az életem irányítani, mert most már minden mindegy,
lassan húz el a múlt egy ismeretlen világba, s egyre inkább azt hiszem,
talán csak képzeltem ezt az egészet.

Nyirán Ferenc 1951-ben született Debrecenben. Költő, Apróságok kicsiny tárháza című kötete az idén jelent meg, a Műút-könyvek gondozásában.