Orcsik Roland verse és regényrészlete

Részletek

(Bach Máté felvétele)

Orcsik Roland 1975-ben született Óbecsén. Sziveri-díjas költő, műfordító, egyetemi oktató, a Tiszatáj című folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete Harmadolás címmel látott napvilágot a Kalligram Kiadó gondozásában, 2015-ben.

Második természet

A gazda csöngetett, a szolga pedig máris az ajtóban termett. Bújj beljebb, biztatta az öreg a frissen borotvált suhancot. Nincs itt senki, mondta kedélyesen az úr, majd az ágyra mutatott. A szolga tudta, mi következik: kicsatolta az övét, lehúzta a nadrágját, elővillant a hófehér ülepe. Hasra feküdt a nagy, bordó színű baldachinos ágyon. Nem, nem kell kötél, anélkül is menni fog. Biztos? A gazda elővette a korbácsot, simogatta a rojtos bőrcsíkokat. Aztán suhintott vele egyet, de nem erőből, hanem finoman, gyengéden. A szolga nem üvöltött, hanem csak nyöszörgött, próbálta visszafogni a zihálást. Azt akarom, hogy üvölts, kiáltotta rá a gazda. A szolga szófogadóan teljesítette a parancsot, a gazda pedig egyre gyengédebben, szapora szuszogással simogatta korbácsával kedvenc idomítottját. A szobában a hangok egymásba fonódtak, mint a repkény indái. A gazda addig-addig suhintgatta a szolga libabőrös fenekét, mígnem egy zajos, reccsenő hang véget nem vetett a kamaradarabjuknak. A szolga fenekéből ezüstfényű rugó tört elő. Nem igaz, mordult fel a gazda, ez már a második ezen a héten, lőttek a forradalomnak, sóhajtott, közben a kiálló rúgódarabkát tapogatta. Legalább nincs vére, nyugtázta, mert a vér látványát sehogy sem tudta elviselni. És a szolga? Hipp-hopp felöltözött, majd észrevétlenül kisomfordált a szobából. A gazda könnyekkel küszködött. A bűntudat orrfacsaró szaga töltötte be a szobát. Aki nem hiszi, nem hiszi, ne is járjon utána.

Fantomkommandó

(regényrészlet)

A regény egy névtelen, többnyelvű délvidéki kisvárosban játszódik. Az elején megismerjük a főbb szereplőket: egy család tagjait, illetve a hozzájuk kötődő figurákat. Összeáll egy kamaszokból álló zenekar, ám kibontakozásukat a háború kitörése megakadályozza. A városokban mindenki bezárkózik, bunkerré változtatja a házát, várja az ellenség, a „barbárok” betörését. Ám a háború sehogy sem akar istenigazából végigsöpörni a városkán, az ellenség sehol. A bezárkózástól lassan mindenki becsavarodik, a város paranoiás cirkusszá válik. A regény hat szólamra oszlik, melyek hat szereplőhöz kötődnek, az ő elbeszéléseik képezik a regény fejezeteit.

Az itt olvasható részletet Lópata meséli el:

Magam sem tudom, miért engedtem neki, miért hagytam magatehetetlenül, hogy Spenót biciklire ültessen. Nem is gondoltam semmire, úgy cselekedtem, mint aki végrehajtja a beprogramozott mozgássort. Akárhogy is, most már többé nem tudok visszatérni a házunkba. Anyám haldoklásának látványa örökre égetni fogja a tudatomat, mint egy izzó billog. Spenótnak hiába mondanám ezeket, biztos vagyok benne, azonnal vigasztalna, hogy az ő családja befogad. De nem. Fájt a faszom mindenre. Nekem nem kell újabb család. A régiből is elegem volt. Torkig voltam velük, a tunya eseménytelenség kikészített.

Egy hete az utcán megpillantottam egy alakot. A szél himbálta a meggyfák koronáját, s hiába pompáztak a fehér virágzástól, a szirmok pedig hópehelyként kavarogtak a fúvásban, szürkének láttam a néptelen utcát. A figura kezében nagy, fehér vitorlás hajómakettet cipelt, kopott fekete öltönyében ide-oda futkosott, kerülgette a kisebb-nagyobb pocsolyákat. Nem értettem, mit akar a hajóval, elsőre azt hittem, vizet keres, ahol kipróbálhatja, de a Tisza igencsak messze folyt a környékünktől. Nem is tűnt idevalósinak, még sohasem láttam a görnyedt férfit. A hajó olykor az egész alakját eltakarta, csak a mozgó lábai látszottak a hajófenék alatt. Rajtam kívül egyedül a balkáni gerlék figyeltek föl rá, amikor feléjük botorkált, szétrebbentek. Látszólag mindenféle cél nélkül futott, hol előre, hol hátra vonszolta magával a hajót, vagy inkább a hajó őt. Akárha eltört volna a kormánya, aztán a szél himbálta az üresen maradt tákolmányt. Amikor a férfi kitakarta egész alakját, mintha mozgott volna futás közben a szája, mintha perelt volna valakivel, mintha szakadatlanul, zihálva bizonygatná: én lenni, én lenni, én lenni, én lenni. Ahogy a fújás felerősödött, az eső rázendített, a férfi menedéket keresett, de hiába csöngetett, sehol sem nyitottak neki ajtót. Nálunk is bepróbálkozott, de anyám aznap halt meg, nem hiányzott semmiféle magyarázkodás, ócska sajnálat. Amikor az alak belátta, hogy nálunk is zátonyra futott, hátat fordított, iszkolt tovább az idegborzoló szélfúvásban. Egy idő után eltűnt a látókörömből. Meggondoltam magam, de amikor kiléptem utána a kapun, már nyoma veszett. Az eső és a szél pedig makacsul kavarta tovább az üres utcát. Miért nem fogadtam be, ki tudja, hol hánykolódik most, miközben már bőrig áztam a kapuban. Felkaptam a fejem, végül is, mi közöm hozzá, honnan tudjam, hogy nem egy félőrült, meg aztán, minek neki az a hajó, magának kereste a bajt, miért nem maradt otthon. Mérgemben nagy zajjal becsaptam magam mögött a kaput. A rozsdás vas akkorát zörrent, mint a mennydörgés. Miért nem maradt otthon, ismétlődött a fejemben többször is. Miért nem maradtam otthon.

Az itt olvasható részlet az egyik kamasz, Spenót szemszögéből láttatja az eseményeket:

Tudod, hogy a nevednek van szerb jelentése is? – kérdeztem a pizsamát felhúzva. Utána befeküdtem Lópata mellé a kihúzott kanapéra. Lópata az ablak melletti oldalon ült a párnáján, ő sem akart még aludni.

– Még sohasem hallottam róla. Sajnos a szüleim nem tanítottak meg szerbül, féltettek a nyelvromlástól, hogy rondán beszélek majd magyarul – válaszolta ásítva. – És mit jelent?

–Lapát. Csak az ó-t röviden kell ejteni, ennyi mindössze a különbség. Amúgy más furcsa egyezések is vannak. A svet és a cvet magyarul is hasonlóan hangzik, s ugyanazt jelenti: világ és virág. A nada szó szerbül reményt jelent, spanyolul pedig a semmit.

–Mit akarsz ebből kihozni? – kérdezte ingerülten Lópata.

–Semmit, csak…

–Remélem, baszd meg, a náci törpe nem jött utánunk!

Lópata azt kezdte firtatni, hogy miért sajnáltam meg a kis dögöt. Magam sem fogtam fel, mit láttam benne, ráadásul, ha ott maradunk, egészen biztos, hogy a ketrecben pusztulunk el. A törpe állandó szereplési mániája nemcsak arra utalt, hogy tapsfüggő, hanem, hogy hiányzik neki valaki, aki nemcsak végignézi, de érti és értékeli is a mutatványát. Lópata azt vágta a fejemhez, hogy én a hóhéromat is megcsókolnám, mielőtt felakasztana, csak azért mert magányos. 

–Javíthatatlan idealista vagy! – bökte felém.

--Az utolsó náci a teremtés gnómjának érzi magát, ezért akar bosszút – mondtam a kanapén fészkelődve.

Lópata erre csak megrándította a vállát, majd hozzáfűzte, ő is volt már egyedül. Utána elmerengett valamin, mintha hirtelen eszébe jutott volna valaki, hiába beszéltem tovább, csak aházott, sokáig nem fűzött hozzá kommentárt. Amikor pedig megszólalt, egészen másra reagált:

–Boldogság? A mimózalelkűek szirupa!

Majd nagyot ásított, s a fal felé fordult. Hiába szóltam hozzá, vitatkoztam volna tovább, lepergett róla minden. Perceken belül már horkolt is.

Én még egy darabig fent voltam, össze-vissza sorjáztak a képek, az eseménytöredékek, gondolatok a fejemben. Eszembe jutott Anikó… Azon kaptam magam, hogy merevedésem van. Pedig igazából nem is vágytam a lányra. Igyekeztem elhessegetni a képét a fejemből, nem akartam, hogy Lópata arra ébredjen, mocorog a kezem a gatyámban. Ugyanakkor jól esett volna megkönnyebbülni, ellazulni. Mikor elmúlt az izgalom, korgott a gyomrom, de lusta voltam kimenni a konyhába, inkább próbáltam elaludni, de még sokáig álmatlanul forgolódtam a kanapén.

Néha megmagyarázhatatlan bűntudatot éreztem az önkielégítések után. Egy idő után szakítottam ezzel az ostobasággal. Sőt, annál inkább magamhoz nyúltam, ahogy megjelent fejemben a tiltás. A valláshoz a halálfélelmem feloldása miatt nyúltam, magamhoz pedig az erőszakos bűntudattal szembeni dac hajtott. Egyik sem sikerült teljesen: az ima, akárcsak az önkielégítés, csupán röpke időre felejtette el velem a félelmeimet. Végül magamra maradtam a halálfélelmemmel és a bűntudatommal. Olyanok, mint valami fertőzés a bőrön, mely hol begyógyul, hol ismét elmérgesedik. 

Felálltam, odamentem az ablakhoz, az én szobámnál csak félig volt bedeszkázva, résnyire kinyitottam. Bámultam a csillagokkal teleszórt esti égboltot. Beleborzongtam a gondolatra, mennyi törvényszerűség szabhatja meg a bolygók egymás közötti viszonyát. Halkan dúdolni kezdtem David Bowie űrodüsszeiáját, a Space Oddity-t:

Here I am floating round my tin can,

Far above the Moon,

Planet Earth is blue

And there’s nothing I can do.

Hogyha a világegyetem folyamatosan tágul, akkor még mennyi felfedezésre váró világkombináció létezhet. Hogy ki, mi vagyok én az ismeretlen csillagközi egyenletek zárójelében. Hogy a saját dimenzióm is mennyivel több annál, mint amennyit jelenlegi agykapacitásom felfog. Hogy mindez tőlem függetlenül létezik, ám bennem pusztán a képzelőerőm által tágulhat végtelenné. Lelkem, vagy amit annak hiszek, érzek, Bowie űremberéhez hasonlóan, a központjától elszakadva lebeg a felfoghatatlan terekben. A zenét is hasonlóan érzékeltem: egymásba csukódó és nyíló labirintusjáratokként. Sokszor éreztem úgy, hogy a megoldás ott van a nyelvem hegyén, aztán az utolsó pillanatban, mint egy apró nyálcsepp, mégis lecsusszan róla, sehogy sem tudom megragadni. Nem hiszek az eleve elrendelésben, hogy valaki vagy valami még a születésem előtt kigondolta életrajzomat. Olykor én is átírom az előre kiszabottnak tűnő eseményeket, kitörlök néhány bekezdést. Különben én is bezárkózva várnám a világ végét, mint az utolsó náci, elhinném a háborús riogatást. Persze bizonytalan vagyok, vajon ez olyan lázadás részemről, mely eleve kudarcra van ítélve, vagy pusztán érzelmi és ösztönös reakció mindarra, ami körülöttem történik. Egy biztos, nem fogom hagyni, hogy eltapossanak, mint egy csótányt. Aki nem kapcsol időben, megsemmisül, mielőtt még felfogná, hogy mi történik vele. Senki sem kivétel, mindenki bevétel. Mindig ugyanaz a verkli.

Az éjszakai égbolt némán tátogott fölöttem. Eszembe jutott az a hullócsillag, melyet akkor láttam, mikor a hosszú bezártság után először jutottam ki a szabadba. Visszafeküdtem a kanapéra. Mellettem Lópata magzatpózban aludt. Anikóra gondoltam. Bizalmat éreztem. Megmagyarázhatatlan bizalmat, hogy nincs mitől félnem.