
Fenyvesi Orsolya verse
- Részletek
Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költő, Versum-díjas műfordító. Első kötete 2013-ban jelent meg Tükrök állatai címmel, új kötetét a Kalligram kiadó adta közre, Ostrom címmel, 2015-ben.
(Bach Máté felvétele)
Az anyám
Ha tükröt látott, lekapcsolta a villanyt.
Félt, hogy nem jut rám idő.
De írt egyszer az ő anyja
gyerekkori portréja otthonáról:
szobája égve hagyott éjjeli lámpa.
Ott sosem sajnálta az időt az alvásra.
Az anyám legjobban egyedül szeretett
lenni, és nem velem. Szívesebben volt ébren.
A hiányban tudott jobban szeretni,
nem a jelenben. Most szeret a legjobban,
hogy még nem is létezem.
Érezhetitek, amit én nem.
Érezzétek, hogy szeret!
Mert az anyám szeretete, hiszen önző volt,
nagylelkűnek mutatta a természetet.
Az én életemért érzett hálám
azóta is Istent keres. Pedig anyám
mindig mondta, hogy egy hirtelen eső
akár halálos is lehet.
Az anyám félt a félelemtől,
nyűgös volt, és álmodozó,
a folyók partjáról nem hozta
magával a vizet. De megírta helyettem
ezt a verset. Ugyanígy egész életében azt várta,
hogy az egyik macskája majd megszólal.
Vagy hogy bebizonyosodik,
a Földön kívül nem létezik élet
az univerzumban, csak benne.
Ezt a verset az anyám írta,
és miután megfogantam,
a fekete lyukat, amit még előttem
megidézett, a hátán hordta.
Mert tudta jól, még meg sem születtem,
már ítélkezni fogok felette. Szerette volna,
ha minden körülmények közt, még a semmiben
megbocsátom neki előre, hogy életét
a várakozás közben vesztette el.
Mert nem nézett többé farkasszemet
az igazi fekete lyukkal, pupillájával.
Onnantól már mindig csak engem nézett.