Fenyvesi Orsolya versei

Részletek

Fenyvesi Orsolya 1986-ban született. Költő, műfordító. Első kötete 2013-ban jelent meg Tükrök állatai címmel a JAK és a PRAE.HU gondozásában. Új kötete megjelenés előtt áll.

A vihar

Fehérre fehéren a fehér

- nem tudtam felébredni.

Amikor szemem mégis résnyire nyílt,

láttam, tudtam, mert otthonom volt

ez a szoba, hogy évszázadok óta szakad a hó,

és évszázadok szakadnak a hóval,

dúl a vihar. Visszaaludtam.

Látogatóim érkeztek, időről időre,

szemem nyitottam, visszacsuktam.

Aztán egy hosszabb ébredés:

a folyosón a ház keleti oldalára,

a fürdőszobába botorkáltam.

Tágra nyílt szemmel, az ablakban állva

láttam a kertet, és láttam, hogy nyár van.

Hallottam is, mert tombolt és rikácsolt,

pedig én voltam bezárva.

A családom, mint akiket fény és árnyék

összegereblyézett, a fűben heverve

ünnepeltek, mintha mindörökre ébren.

Csak én hiányoztam, a búcsúzni képtelen.

Visszamentem szobámba, aminek ablakán át

tombolt a csendes hóvihar, de lámpát

gyújtottam.

Nem tudom, újra elaludtam-e, mert ekkor

felébredtem. A szobám ablakához léptem,

majd ki az erkélyre, hogy jobban lássam

a meteoritot, ami úgy érkezett

az alattam elterülő völgybe,

hogy nem bántotta se a Föld kérgét,

se a házakat, hanem

finoman közéjük helyezkedett.

Ébredés

Ahogy puhán lélegeztél,

- életed tágult egyre,

mellkasod ringatott –

olyan torzulások emlékévé vált a tér,

amit a minket megtartó szoba

letagadott, olyan csalódások

- görbék, ingerült, ernyedő falak –

idejévé, amit a minket ölelő tér

elfelejtett, így történt

hogy a te álmodó lélegzetedben,

mint dióhéj, amit kibeleztek,

csónakot formált a tőlünk idegen,

minket megőrző anyag

- tárgyaink és otthonunk –

és elhajóztunk messze,

kieveztünk az ablakon.

Sétálni indultál

A természetnek is csak hírei vannak,

és nem lakozik tűz a testben, csak a hiányos

színekben – odakint.

Idegbetegen kapkodnak a lángok

egyik fűszálról a másikra,

egymást csapkodják, nem téged: nem látod.

Színeket látsz, nem formákat

-  nincsenek vagy túl sokan vannak -

így nem ég el semmi, csak valami hőség

mondatja veled, hogy megfulladsz.

A dombok felkorbácsolják az eget.

Ráüvöltesz a rovarokra, a rengetegre,

ha közelíteni merészelnek.

Mert hiszed, hogy sűrű bozótokon vágsz át,

pedig a forróságon nem jut át a messzeség.

Nem hullik idő a lábad elé.

Nem hiszel többé a vándorlásban,

úgy sejted, ha voltak is őseid,

nem moccantak egy tapodtat sem.

Meggyűlölöd a történelmet és a könyveket.

Ujjbegyeid közé csippentve

viszed a vizet.

Ha már fogy a levegőd és túl szaporán ver a szíved,

legyen majd, aki téged elvisel.

Ők vártak

Föld volt bennük, és ők

vártak. Vártak,

hogy majd a Nap, hogy majd a másik,

hogy majd önmaguk

horizontként záró kerítései, és

az így vendégül fogadott állatok

és az összes égitestek

megtermékenyítik ezt a földet,

és csak vártak, és nem várt

senki más.

Vártak nappal, vártak éjjel,

várták, hogy ha valami szárba szökkenne,

lenne-e annak helye a világban?

Terméseket tartok a tenyeremben,

gondolkozom, hogyan

fessem őket ezüstre, pirosra, aranyra

- díszévé váljanak

valaminek, ami aztán az enyém.