Terék Anna versciklusa

Részletek

Terék Anna 1984-ben született Topolyán (Jugoszláviában). Költő, drámaíró, pszichológus. Az ELTE-PPK-n végzett, 2012-ben. Legutóbbi kötete Duna utca címmel 2011-ben látott napvilágot a Forum Kiadó gondozásában. Jelenleg két drámáját játszák Szerbiában, egyet a Szabadkai Népszínházban és egyet a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken.

Sziget – Nő

részletek

Temet valakit a tenger.

Olyan gyorsan nyeli a vizet,

hogy ideje sincs üvölteni,

egyre nehezebb, süllyed.

Az emberek a parton

borzasztó csendben állnak

és nézik ahogy amaz

fuldokol, képtelen kijönni.

Pavle a part szélén üvölt,

két kézzel veri a fejét.

A hullámok akkorák,

hogy nem lehet beúszni.

*

Ülünk a szélben.

Szilánkokra töri a víz a napot.

Az idő úgy ül a vállainkon,

mintha repedés nélkül

bírná súlyát a csont.

Pavle a két combom közé

illeszti a kezét és állítja:

pont ott van otthon.

*

Ólommal van tele a tenger.

Húz lefelé, a lábamra tapad.

Ólomba mártja az eget is az este.

Súlyától egyre lejjebb csúszik az ég,

nyomja a várost,

nyomja a vízbe a szigetet. 

*

Dühösen jött utánam

az utcán, végig

harminckét lépés távolságban.

Mint akit a bűntudata követ,

éreztem magamon a tekintetét,

tarkómat szúrta, beledöfött vele

bordáim közé, a melltartó pántjába.

Hallom, a zárt ajtó előtt, hogy liheg.

Egy ujjal próbálom lehúzni magamról

a karikagyűrűmet, közben

izzadok, mint aki már

végleg lemondott magáról.

*

Állunk a parton,

Pavle szakállát fogom.

A férjemmel van tele a tenger.

Nézi, ahogy csalom.

*

Gašpar túl korán kel.

Minden nap

megnyalja a hajnalt,

elrág tizennégy imát

(ötmiatyánk-kétüdvözlégy,

majd újra),

keresztbe teszi lábait a csónakban

és kisiklik a tengerre.

*

A szombat reggeleket szeretem.

A gyerek a nyaralókat várja,

két evés között az utcára

szalad, le-föl rohangál

a partig meg vissza.

Egészen leizzad,

esténként sír

a fáradtságtól.

*

Amikor feleségül vett, Gašpar

magában még egy másik nőt siratott.

Első éjjel, feküdtünk szeretkezés után

az ágyban, azt mondta, nem tud  és nem akar

elaludni mellettem, mert egy másik nő

emlékét altatja minden éjjel,

már négy éve, a helyemen.

Finom, szép szavakkal,

pont ahogy megkérte a kezem,

küldött ki a konyhába,

hogy aludjak ott.

A kemény kanapét letakarta,

elnézést kért, mosolygott,

szinte ünnepelt,

úgy megkönnyebbült

a saját hangjától,

hogy végre hangosan lehetett

őszinte.

Aztán két évre rá visszaengedett,

s minden forgolódástól azóta is morog.

Úgy próbálok aludni,

hogy mint egy darab fa,

oly mozdulatlan legyek.

Egyre száradok, egyre csak

szálkásodok,

s minden fordulásnál ropogok belül.

Ha hallom, hogy horkol,

mérgemben közénk képzelem Pavlét,

ott fekszik, a mellemet fogja,

fejét a combjaim közé nyomja,

és rettegek, hogy a férjem

ne ébredjen fel.

*

Minden nap akkor ébredek

mikor a nap már csúszik be

a szobába

a függöny lyukain keresztül.

Ha Gašpar tudná,

ketté törné a gerincemet.

A bal oldalamra fordulok,

mintha nem is lenne férjem.

a bal oldalamon fekve

nem látom a párnáját.

*

Egész délután a parton állok,

fújatom magam a széllel.

Egészen előre dőlök,

hogy győzzem a fújást,

bírjam a széllökéseket,

a szatyrok meg csak lengenek,

felváltva verik a térdemet,

egyre lejjebb lógnak, mintha

súlyukkal együtt nyúlna meg

a kezem.

*

Minden nap egy tábla csokoládét veszek

a nyaraló telep mögött,

a fiam markába nyomom,

hogy hallgasson el otthon

mindent az apja előtt.

*

A férjem azt mondja,

valaki más van az arcomban,

mintha valaki más

szólna a számból,

az én hangomon, de nem

hozzá beszél.

*

Minden este, nyolckor

meggyújtja a lámpát

az éjjeliszekrényen.

Már nem szól, csak néz rám,

úgy parancsol maga mellé

a szőnyegre, az ágy oldalára,

hogy imádkozzunk.

Suttogja a miatyánkot.

Ahogy suttogja, köpköd.

Oly feszülten löki ki száján a szavakat.

Elképzelem, hogy minden imasor elején

egy-egy fogát is kiköpi az ágyra.

Összeszorított ujjai remegnek.