
Bajtai András verse
- Részletek
Bajtai András költő, újságíró, 1983-ban született Szegeden. 2002 és 2008 között az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, illetve összehasonlító irodalomtudomány szakos hallgatója volt. 2011-ben NKA ösztöndíjat, 2013-ban Móricz Zsigmond-ösztöndíjat kapott. A Lelkigyakorlatok világirodalmi versblog szerkesztője. Eddig három verseskötete jelent meg: Az átlátszó város (Parnasszus, 2006), Betűember (JAK-Prae.hu, 2009), Kerekebb napok (Kalligram, 2014).
A kőoroszlán kitátja száját
Amikor azt mondom, apám, a megkeseredett
kőoroszlán kitátja száját, hogy elnyelje
égtájaimat, és velük együtt a horizonton vonuló
borotvák vérszerinti rendjét. Kápráztató pengék
az alkonyi zsírban, élükön megbicsaklik a fény,
és elvágódik a megtévesztő árnyék, ami sötétre
színezi arcunkat, amikor egymás szemébe nézünk.
Így vonulnak. Nem tántorítja őket sem megbánás,
sem bűnbocsánat, sem a terített asztal
embertelen pompája, mértani távolságtartása.
Kitátja száját, hogy felhangosítsa a gyerekkori
sötét megfélemlített zajait, a körös-körül vágtázó
sóvárgást, az elfojtott szuszogást a frissen
mosott paplanok hófehér, anyai őserdejében.
Így vonulunk, egymástól távolodva. Amikor azt
mondom, apám, kikergetik a karámból, majd
a nyaktiló alá vezetik az utolsó megmaradt jószágot,
kicsi tehén a kifestőkönyvből, könyörüljetek rajta.
Halkan mondom, apám. Kék esővel söpröget
kiürített szobám sarkaiban, és amikor közeledik,
fényleni kezd a linóleum, mint a mérgezett Tejút.
Bajtai András