Oldaltáv
- Részletek
 - Írta: Urbán Andrea
 
Körmömre rózsát / festek. Porc és por- / celán, reggeli kifli mellé tej, / nap mint nap. Kell / a fele?
Kezek nyújtózkodnak az ég felé
Pávatollal integetnek, ha közel a vég. 
Egyik szemük éjjel, a másik nappal. 
Váltogatják, melyiket tartják nyitva, 
mozgatják az égitesteket, a test-
tájakat. Szépek.
Belélegzik önigazolásainkat, 
elmosolyodnak kétségeinken, 
berekednek, amikor átkozódunk. 
Feloldják magukban tévedéseinket, 
kilégzéskor enyhülünk mi is. 
Nyújtózkodnak, lehajolnak, 
összeérintik tenyerük fonákját. 
Cérna volna, selyem volna, 
mégis kifordulna. Diktálják az élet-
ritmust, mi pedig örökösen kapálózunk ellenük.
Bíbor, bordó és burgundi
A mérete, mint egy szilva. 
Bíbor erek, kis szív, 
amiben megalvad a vér. 
Levet enged. Szólongatja a fájdalmat, 
bordót. Körbeveszem magam 
edényekkel, íme, egy burgundi 
vörös rituálé. Kerámiatálak mellett, 
műanyag dobozban pihen a szilva. 
Fonnyad a bőre, de dobog a húsa. 
Ajkaim rándulása emlékeztet 
a nevedre, izommemória. 
Egy korty borral lenyelem 
igényeim. Megleszünk nélküled.
Betű
Eltévesztette a címet. 
Utóbb kiderült, a két utcanév 
közötti eltérés 
egyetlen betű. 
Amikor meghallotta a közeledő 
lépteket, 
bizonyossá vált, 
nem őt keresi. Kattant 
a kapu, álltak a 
két oldalán. Mozdulatlan cáfolatok. 
Egyszer csak indult tovább. 
Mindenki halmokba seperte a leveleket. 
Színkód alapján szortíroztak: 
bordó, vörös, réz. Lehetetlen 
megmaradni itt. Kikerülnek, 
és közben senki sem néz 
rád.
Akit a templomban megtaláltál 
Az úszómedencében figyelni kell 
az oldaltávra. Nem feszítették 
ki a sávelválasztó köteleket. 
Odaúszik a lábamhoz, úgy néz 
rám, mint akinek oltár van a szemében, 
Mária, és kék, és kék és kék. 
„Segíts kimásznom!” – kérlel. 
Egy másodperc, és megfulladnak 
a jelzőbóják. Körülöttem semmi, 
amibe bele lehetne markolni, 
csak a kék, és a kék és a kék. 
Eltorzult arcom mögül előrángatott 
bölcsődalok szólnak, immár a távoli 
hangosbemondóból, sípszó 
és ima a megesettekért. 
Lehallgatnak. Nem érdekel, hogyan, 
kötéllel, horoggal, füzérrel, 
húzzatok ki!
„Gondtalanul kellene bíznod” – 
mondja, ahogy felém nyújtja a kezét.
Archasadás
Egy az angyalok közül, 
nekem is van szárny-
gyűjteményem. 
Kell a fele? 
Kettétör minden 
preparátum. Akinek imádsággá 
nőnek szavai, örökre 
elveszíti hangját. 
Kezeimmel 
mások tagjait fogom, 
napjában oly sokszor 
kulcsolom 
őket imára. 
Körmömre rózsát 
festek. Porc és por-
celán, reggeli kifli mellé tej, 
nap mint nap. Kell 
a fele? Lágy 
érintések 
szólnak helyettem. 
És mégis. Akárhogy igyekszem, 
körülöttem menthetetlenek 
a galambok. 
Mosolyom törtfehér.
Intarzia
i.
Megérezted rajtam a vérszagot. 
Utolsó csepp a pohárban. 
Jobban kellett volna imádkoznom? 
Amióta nem beszélünk, visszatérő 
álom gyötör: Anna fejjel lefelé 
lóg a játszótéri korláton. 
Szeplős, hosszú karjai, szőke tincsei 
mozdulatlanok. Jó ideje 
nem nő már. Nem megy fejébe a vér. 
ii.
Valamelyikünk mormol, 
hozsánna, hozsánna. 
Melyik lemezeden vagyok rajta? 
Nem tudom, mi a jobb: ha visszahallgatod 
a hangom, vagy ha emlékszel 
anélkül is, hogy odaérintenéd a tűt. 
Szombaton vacsorát főzöl, 
két főre pasta all'arrabbiata, hozzá cuvée. 
Újraértelmezett mozdulatsor, 
put your head on my shoulder. 
Úgy szólítod a nőt, hogy Zsuzsanna. 
Neki is tetszik az intarziás asztal? 
Ahogy koppan a fán az üvegpohár? 
iii.
Mesterséges fenyősorok mentén utazom. 
Monoton, akár az intonációm. 
Egytől egyig kivágják az erdő fáit. 
Terjeszkedik a város, túl hamar 
látom meg. Éjjel a fényszennyezést, 
nappal a fehérre meszelt gerendákat. 
Olyan nincs, hogy valami összedől. 
Amit csak lehet, kipótolnak. 
Errefelé mindenki biceg, 
errefelé mindenki 
elveszít valamit.
Dóm
I. nap
A játékszabályokat 
nem ismered. 
Ölben visznek 
felfelé, ragyog fejed fölött 
a kupola. Felzaklatnak 
az elmosódott kontúrok, 
pislogni próbálsz 
a reflektorfényben. 
Mit rejtettél a párnád alá? 
Hová lett a vak bizalom? 
A játékmester 
göcsörtös ujjával 
a paplanfoltra bök. Kivérzett. 
Emlékeid másnapra eltávolítják. 
Tüzet viszek, mentek,
megmentek, cipelek, folyvást mentegetőzöm
a tűz miatt, itt viszem, ott hozom,
tüzet, tüzet, markomban szorongatom,
öltöztetem, gallért helyezek a nyakába,
leeszi eperdzsemmel, kimosom,
pongyolába tekerem, őrzöm, viszem,
kezeimbe zárom, foglak, nem
hiszel nekem, foglak. Nem látjátok,
ég a dóm, csapkodnak a lángok,
kezek nyújtózkodnak az ég felé.
Ég a ruhátok, ég a ruhátok.
II. nap 
Vörös fonalat hoz, 
íme a játék. Körbeér, 
fejünk fölött 
ugyanaz a búra villog. 
Szembe ülünk, előveszi 
a legjobb arcát, keresztet 
rajzol a szívére. 
„Csak a kezem figyeld, 
a szálat, ahogy alakot vált.” 
Jobb köré, bal köré, 
középső húz, középső húz, 
te jössz.
Urbán Andrea 1998-ban született Szolnokon. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának angol-magyar tanár szakos hallgatója, a KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztője, az Alföld Stúdió tagja. Főként kritikát és verset ír.

						
						
						