Kósa Eszter versei

Részletek

Írta: Kósa Eszter

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Megszentelték a Tiszát

Hókiflit és zserbót sütnek, lógó mellük alatt szoros a kötény.
Az ablakba rakják a piskótát, és hogy a büdös dögök meg ne egyék,
fakanállal, sodrófával hadonásznak, hideg vizet fröcskölnek
a lábasokból, így űzik ki a kertből a kutyákat. Vörös nyelvük lóg,
ahogy lihegnek, egyre gyorsabban szól a harang. Hajnalban
gyülekeznek, kopott pulóverben, szűk nadrágban. Ünnepi cipőkön
szárad a sár. Miközben az evangéliumot olvassák a parton, bepárásodnak
szemüvegeik. És a napot, akár szürkehályog a pupillát,
eltompítja a köd. Szép nyarat imádkoznak, szentelt vizet fröcskölnek
a Tiszába, bámulják az eget. Keresik a mennyet, pedig a szomszéd
faluig sem lehet ellátni. Rothadó szilvaszagot hoz a víz. Szertartás
után kihordják a bort, a süteményeket a parókiáról. Szűzmáriás
képeslapokat árulnak a motorháztetőn. És lezárt szemüket
imádkozás közben fel-felnyitják, hogy el ne szédüljenek.
Mert csóválja őket a szél, és mint egy óriás, megnyílt szájból
a nyál, folyik rájuk az eső. Azt mondják, ebben van az áldás.
A töltés tövében kinyílnak a bokrok. A nap szeme tisztul. Az öregek
hazaindulnak, az állatok serege a víz felé rohan. És a szentelt folyóban
a csattogó fogú, habzó szájú kutyák, akár a boldogok, megfürdenek.

A szarvasokról

Én is szeretnék kecsesen szaladni, botlások nélkül futni sokáig.
Fennakadok a sűrű erdőn, mint a fésű a gubancokon.
Nem kértem ezt a csontos áldást, kiabálok a fűrészek
istenével, vagy az erdő kiálló tincseit vágd le, vagy agancsaim.
Majd begyógyul utánam, mert kiittam a vizeket, a kérgeket
fogammal letéptem, és összevéreztem az avart, megint.
Terméketlennek hitt ágam most vörös virágokat hoz,
szemembe hullanak apró szirmai. Neked virítok, fogadj
magadhoz. Ez az én húsom, ezek az én ágaim. Nekem
egyszerre sajátjaim a fák és sajátjaim az állatok.
Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik
meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.
Váratlan esők, hirtelen napsütés. Fényre
vadászó fák, virágzó szarvasok.

Ajándék teher

Akkor kezdődik el, amikor lemegy a nap. A szobába vezetjük az állatot.
Középen három lavór langyos, szappanos víz. Legszebb rongyainkkal
mossuk a szőrét. Első ajándékunk csigaház, hónapokig suttogtuk bele
legféltettebb bűneink. Felakasztjuk az agancsára. Szúrnak a fényes
tobozok, ujjainkat felsértik a kövek, a kéregdarabok. Hátára pokrócot
terítünk, éjfélkor indul, a hegyek felé. Csörömpölnek a díszek az óriás,
fekete pupillák felett. Sokáig halljuk, merre jár. Rejtőzködésre képtelen,
erdőkön át viszi félelmeink. Kiseperjük a házból a sarat, levetjük
az ünnepi ruhát. Fehérek vagyunk, mint a hó, és meztelenek,
akár az angyalok. Betakarjuk a növényeket, ne fagyjanak el.
És a törékeny ágakkal együtt mi is megállunk minden növekedésben.

Kósa Eszter költő, 2001-ben született Nyíregyházán. Az ELTE Természettudományi Karán szerzett fizikus diplomát. Verseit többek között az Élet és Irodalom, az Alföld, a Kalligram, az Eső, az Új Forrás, az Irodalmi Szemle, a Zempléni Múzsa, a Parnasszus, a Pannon Tükör, a Szkholion és a KULTer.hu közölte. A Hajdúböszörményi Írótábor többszörös díjazottja, a Versműhely tagja. 2020-ban KULTer stART díjra jelölték, 2021-ben és 2022-ben a Petri-díj II. helyezettje, 2022-ben Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjat kapott. Jelenleg első kötetén dolgozik. Szabadidejében fest és zenél. Egy tiroli kis faluban él Kuckó nevű kutyájával.