Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: A szerző archívuma

Kustos Júlia versei

Sóvirágot tépek, szirmai szárazak. / Áldozat vagyok, szeretném hinni.

 

A kancsal Jusztícia

A túlláthatósághoz az alkalmazkodás és a konvergencia
normálisnál szorosabb kapcsolata szükséges.
Így alakul ki a manifeszt kancsal állapot.
További feltétel, hogy a beteg
fúziós kapacitása gyenge legyen
– beismerem, olykor dicsekszek
is vele. Ha élesen akarok látni,
beszalad az egyik szemem. Ha
mindkét szemmel akarok nézni,
homályosan látok.
Minden ellenőrizhetetlen. Nekem
mégis mindenki hisz. Ki ne hinne
egy bekötött szemű nőnek, ha
kezében kard, talpa alatt pedig
egy mérgeskígyó félholtan sziszeg?

 

Sóvirág

Az úton az első társ a hallgatás.
A bűntudat hullámverése: emlékek
álomszerű öklendezésről egy idegen város
ismerős vécéjében. Emlékek átmélázott
reggelekről és olcsó ebédekről – mikor a
magamért élt életek egymásra torlódnak.
Ilyenkor nem lehet eldönteni, ki cirógat ujjbeggyel
és ki kardéllel. Csak ezt akkor én még nem tudtam.
És a nem először úgy hangzik: persze. Érkezés
és maradás kényelmetlenül, megmerevedve.
Mint akinek verés lazítja el szálkatestét leülök,
csak a felállás kedvéért.
Sóvirágot tépek, szirmai szárazak.
Áldozat vagyok, szeretném hinni.

Az úton a második társ az indulás miértje.
Szabadságharcom alattomos, nem akarok
belegondolni a részleteibe. És azt mondom
a szenteknek: ne vegyétek magatokra, nem
titeket kerüllek, csak nem bírom jól a bezártságot.
Jó leszek, csak fel kell ma sétálnom a kálváriára, és
házunkat bezárnom. Házunkat felgyújtom, sírok, de
hátra nem nézek. Próbálom elhinni, gyilkosként
lehetek még mártír, hiszen önvédelemből,
hiszen magának kérte. Sóvirágját a bálvány
megeszi, hátha mérgez, hátha látomásokat
hoz. Nem bír a mártír nem mártír lenni.
Noli me tangere – írtam nyakamra, aztán rögtön
körbenéztem. Nem tudok másutt feloldódni,
csak az érintésben.

Az úton a harmadik társ a véletlen sóvirágom.
Elmesélem neki egész életem, elmondom
tehetetlen bálványságom. Elmondom, hogy
voltak éjszakák mikor visszavágytam az átnyögött
hajnalokba. Hogy minden fényes dolgok
elbűvöltek engem. Elmondom, hogy felgyújtottam
képeim és elszórtam talentumom kétségbeesésemben.

[…]

langyos szél szeszélyes május gyere!
hadd takarjam most el arcodat:
bánatod pírját belém rejtheted
csak a szomjúság szólt hozzád
senki nem fenyeget de
óvó tekinteted vesd lábadra
magadra megint magad kell vigyázz
réseit lásd milyen szép
ahogy a város csak beton
és halott és kemény mégis
kihajt belőle gyom és sóvirág.

 

Kustos Júlia (1996, Szombathely), költő. Anglistaként végzett az ELTE BTK-n. Első kötete 2022-ben jelent meg Hullámtörő címmel a Jelenkor kiadónál.