Bánkövi Dorottya versei

Részletek

Írta: Bánkövi Dorottya

Csak azt mondd meg, / hova üljön az ember, / ha kint mindig túl hideg van, / és bezártak bent az éttermek?

Gyerekrajz 

Vajon le tud-e mondani a szerelem jogáról
egy élhetőbb jövőért, kérdezi
dinoszaurusz csontvázak után kutatva
egy homokozóban.  

Máskor megtörült, de szárítatlan hajjal
átsuhan mezítláb egy parkettázott szobán,
mintha szabadon,
és nem tudja, lesz-e bátorsága valaha
rajtakapni magát a hazugságon. 

A detonáció két pólus
találkozási pontján jöhet létre.
Ott bugyog fel a magma a mélyből,
a felszínen cseresznyefa-szirmok,
kutyatej és sziklevelek. Sarjadás. 

A robbanást és a sorvadást is
csend előzi meg.
Az egyik csöndje a felkészülés,
a másiké a beletörődés.
Ezek között helyezkedik el,
„amíg kijátssza magát”,
mintha nem is egy padon, remélte,
nem fúj szemébe a szél. 

Őztekintete a kétségbeesés valahányadik fokán
majd megszólít egy idegent,
akiben néhány másodpercre otthonra talál. 

Lélegzetvételről lélegzetvételre, 
órákért
dúdol egy matracon ülve, 
hegyeket képzel maga elé és tengert.  

A hangja 
felfelé mutált, a középső szólamban
már át tudja rezegtetni magán
a teljes harmóniát,
de a túl mélyen töltött évek
érzéketlenné tették,
átsatírozták benne
a kifogyó filctoll erőszakosságával az
átmenetek Debussys színeit.

Vulkán robban
egy zöld vonallal megrajzolt dombon
– mintha csak Budán –,
lapos eleganciával,
a famentes papírlap elülső és hátsó oldalán.  

A domb alatt helyes, pipaszárlábú dinoszaurusz.
A kitörés pillanatában
még nem tudja, megmarad-e,
mint nemhiábavaló áldozat
teremtője emlékezetében.

Rakparton

Hol csepegtetik belénk
a befejezés utáni vágyat?
Miért kell kerülgetnünk
az emlékeinkben tetemeket? 

Mint forgalmas úton elejtett műanyag kupak,
tompán visszhangzunk.
Hajnalok, virrasztások, fényképek és hátak.
Ha megfordulunk, újra szemben,
arcok, jellemek
vagyunk, kivilágítatlan rollereken az éjszaka,
egyetlen elnyújtott, lehalkított jelenet. 

Folytatódhatnánk párhuzamosakban.
Állomást követ újabb állomás.
Aki leszáll, tudja,
nincs temető minden betonfal mögött.
Sínekre felfűzött
gyöngyszemek lehetnénk egymásnak, 
nyikorgás nélküli ölelés, megérkezés, 
csak néha kényszerpihenő. 

Miért kell kerülgetnünk útlezárásokat?
Járhatnánk a fűben is, mezítláb,
vagy a folyópart kavicsos medrében. 

Aki nem fél, abban az idő 
elveszíti fenyegető erejét.
Ami élet-formát ölt, nem fáj többé. 

Ugyanazok a pontatlan fogalmak
lengenek körbe egyetlen érzelmet.
Csak azt mondd meg,
hova üljön az ember, 
ha kint mindig túl hideg van, 
és bezártak bent az éttermek?

Bánkövi Dorottya, költő, író, született 1994-ben, Budapesten. Első kötete a Női test biztonsága címmel jelent meg 2020-ban.  A második kötetének kéziratból olvashatók versek többek között a Bárkában, Kalligramban, Székelyföldben, Tiszatájban, kultura.hu-n, Látóban és az Irodalmi Jelenen. Az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola hallgatója, az Angelica leánykar tagja.