Zsigmond Soma versei

Részletek

Írta: Zsigmond Soma

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Proust

           Aznap úgy döntöttem, nem beszélek az idő járásáról,
a fűzfa leomló hajáról, amit a balkonról figyeltél órákig.
          Minden reggel korán kelsz, hogy végig nézhesd
a kék pirkadatot, aztán visszaalszol.
          Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz,
a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.
          Mint egy holdkórost, úgy vonszol valami végig a szobán.

          Hosszú utak vezetnek felfelé lakásodhoz,
a kereszteződésnél mindig megállsz, egy Mária-szobor
          már ötven éve mosolyog rád.
Ismerős minden járdaszegély, boltozat,
          a hiányérzet velük teljes.

          A buszok állhatatos pöfögése.
          A benzin fáradt illata.
          Mintha minden
          egyszerre pont ugyanolyan
          üres és szelíd lenne, mint először.
          Mintha minden pontosan ugyanúgy
          ismétlődne, játszódna, mint amikor.

          Aznap nem beszéltem az időről, csak a felfelé vezető utakról,
a délibáb-szegélyekről, a betonlapokról, a kereszteződésről,
          hogy minden egyes oszlopban kereslek, mint ágy
alá gurult játékot.

Stańczyk, az udvari bolond Bona királynő bálján,
miután megérkezett a hír Szmolenszk elestéről

Búsan simul beléd a zöld,
aggodalmat rajzol arcodra a vörös.
          Hová nézel Stańczyk?
Egyedül maradtál.
          Mit rejt szemed fekete gödre?
          Miért nem mulatsz?
                                                      Szmolenszk elestéről érkezett levél,
                                                      katonáink vére az erdőt elborítá.
                                                      Nem jut parasztnak és nemesnek kenyér,
                                                      nincs oly lengyel vitéz, ki a cárt elbírná.

Ablakodból gyengéd üstökös látszik,
halvány farka az ország felé mutat.     Nem hívom királyomat!

Trónod hátát mutatja a bálozóknak.
          Bohócbotod földön, mint aki feladja.
Mintha tudtál volna bármit is, akármit, egy jó szót, egy tanácsot, a királynak, a királynénak.
Hallgattál, komorságba öltözött arcod olajosan villog. Mintha tudtál volna, akármit, bármit.
          A királyné boldogan mulat.
Elmosódott árnyék.

                       Nehéz kezed összekulcsolva:
                       ez minden lengyel vajdaság.
                       Szülőfölded vaskos tornyai
                       nem sokáig állnak már.

                       Amint lehunyod szemed,
                       a hegedűk elhalkulnak és
                       kezeid, akár drága porcelánok,
                       öledben hullanak darabokra.

Zsigmond Soma, 2004, Szeged.