Gulisio Tímea versei

Részletek

Írta: Gulisio Tímea

Vasalt zoknival fojtják meg anyát

Vándorlás

Egy koraőszi éjjel
A szoborszörnyek betörik
A galéria kirakatát
És megindulnak a keskeny,
Macskaköves utcákon,
A Ferenciek tere felé.

A szarvas, patás, szárnyas lények
Sivítozva, dörmögve menetelnek,
Egymással össze-összemarakodva
Vonulnak,
Mint egy csapat focihuligán.

Benéznek a kézműves kocsmák
Ajtaján,
Belesuttognak a diákok fülébe,
Öngyilkosságra biztatják az
Elhagyott szerelmeseket.

A szoborszörnyek felkapaszkodnak
A műemlékekre,
Meggyalázzák a templomokat,
Vízköpőnek álcázzák magukat,
Vállon veregetik a biztonsági őröket,
Koldusokat gyújtanak fel,
Könyvekkel törölnek segget.

Bemásznak a családok ablakán,
Vasalt zoknival fojtják meg anyát,
Nyakkendőtűvel szúrják torkon
Az apát,
Mosógépbe teszik a gyereket,
Mikróba a macskát.

Mikor a főtérre érnek,
Kőfarkukkal megerőszakolják
A virágcserepeket,
A turistákat átvetik a hídon
És a Duna fölött lóbálják, majd
Lufiként durrantják ki a vízihullákat.

Felülnek a városnéző busz tetejére,
Megcsodálják a látványosságokat,
Kurjongatnak, szárnyukkal,
Karmos kezükkel integetnek
A járókelőknek, akik visszaintegetnek.

Felszállnak az első hajnali metróra,
Az ellenőr közli, hogy a bérletük
Száz éve lejárt.

Offroad avagy Lovecraft lehidalna

Vadászterület,
Mondják, ne kószáljunk messzire
A kocsitól,
Ami második napja otthonunk.
A landcruiser befeküdt a mocsárba,
Hiába keltegetjük ásóval,
Countryzenével.

Segítségért indulok,
A lovastanyán fekete gebe,
A gebét egy bőrrákos arcú
Öregember őrzi.
Piszkos kezével mutatja az utat.
Arra van a tó,
Ott találod a halembert.

A halember kopasz,
Nagy a szája, de keveset beszél.
Azt mondja várjak,
Felhív valakit.
Várok.
Harminchét fok van,
Hogy nem szárad ki ez a halember.
Persze nem hív senkit,
Csak tátog.

Csörlő híján
Kígyóval próbáljuk kihúzni a kocsit.
A kígyó elszakad.
Ki hinné, mennyi bél elfér
Egy ilyen vékony testben.

Hívjuk az autómentőket,
De a kocsijuk be sem fér
Az ösvényen.
A katasztrófavédelem szerint
Nincs vészhelyzet.

Van még két sör, és egy üveg víz.
Itt halunk szomjan.
Kenyeret eszek
Rothadt paradicsommal.

Ránk sötétedik.
Valami megkocogtatja
Az üres sörösdobozt.
Nyúl.

Rejtélyes vírus terjed
A nyulak között.
Fejükre szarvak nőnek,
Pofájukból aliankarok merednek ki.

Álmomban meglátogat
A rákarcú bácsi,
Ebéddel kínál, a húst
Undorító szagú rákszósszal
Önti le.

A halember hálójával kifogja
A telihold árnyékát,
Egyben elnyeli,
Gyomra világít,
Elemlámpa a hínárrengetegben.

Hajnalban a kocsi sírására ébredek.
Olajat könnyező vértanú.
Panaszára megjelenik
A terepjárók istene,
Soklóerős szekere elé fogja,
És viszi, fel, fel.

A napkorong arany dísztárcsa,
Az a menő a faluban,
Meg az aranyhal,
Meg az aranyborjú.

Megver az istenharagja,
Amiért nem fogadtam el
A rákarcú bácsi ebédjét,
És szólásra bírtam a halembert.

Gulisio Tímea (1989 Marcali), költő, író, publicista. Jelenleg Budapesten él. A Fiatal Írók Szövetsége, a Magyar Írói Szerzői Jogvédő Egyesület, a Szépírók Társasága, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Magyar PEN Club, valamint Turczi István Filteres Írócsoportjának tagja. Legutóbbi verseskötete 2024-ben jelent meg „Lények” címen, a Parnasszus Kiadó gondozásában. 2025-től az ÚjNautilus és a DOKK.hu szerkesztője.