Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: a szerző archívuma

Csupakék erdő a szobában

Hecsedli Kiskacsó pofiján sárga pír ütött ki, nagy levegőt vett, és már mondta volna, hogy… De nem mondta. Kifújta a levegőt. Rendben. Sár van, papucs nincs. Akkor megmosakszik. Elcuppogott a fürdőszobába. Fintorogva nyugtázta, hogy a fürdőszobában is erdő van. Csupakék.Mosakodni attól még lehet. Térdigföld lábával átlépte a küszöböt. És átbukfencezett egy őzön. Vagy szarvason.

Hecsedli Kiskacsó arra ébredt, hogy egy erdő van a szobájában. Az erdő kék volt, Hecsedli Kiskacsó álmos, de belátta, hogy esélye sincs visszaaludni. Akkor felkel.
Kinyújtotta a jobb lábát.
– Nyekk ‒ mondta az elgémberedett jobb láb.
Kinyújtotta a bal lábát.
– Nyöh – nyögte a bal láb. Az is el volt gémberedve.
A lábak készen álltak. Hecsedli Kiskacsó lelépett az ágyról. A sárba. Ajakbiggyesztve nyugtázta, hogy a parkettából talajszint lett.
– A parkettából talajszint lett – morogta volna a papucsának, ha megtalálja. De nem találta meg. A papucs elbújt az avarban, és téli álmot aludt.
Hecsedli Kiskacsó pofiján sárga pír ütött ki, nagy levegőt vett, és már mondta volna, hogy… De nem mondta. Kifújta a levegőt. Rendben. Sár van, papucs nincs. Akkor megmosakszik.
Elcuppogott a fürdőszobába. Fintorogva nyugtázta, hogy a fürdőszobában is erdő van. Csupakék.
Mosakodni attól még lehet. Térdigföld lábával átlépte a küszöböt. És átbukfencezett egy őzön. Vagy szarvason.
– Na – peffeszkedett az őz vagy szarvas. Előtte tucatnyi őz vagy szarvas állt.
– Kéretik beállni a sor végére – pöffeszkedtek.
– Na igen – puffaszkodott egy őz vagy szarvas a sor legelején. Íves nyakkal lefetyelt a mosdó-kagylóból.
Hecsedli Kiskacsó arcán narancssárga pír ütött ki, nagy levegőt vett, és már kiabálta volna, hogy… De nem kiabálta. Kifújta a levegőt. Rendben. Nem mosakszik meg.
– Csak nem? – hűltek el az őzek vagy szarvasok.
Hecsedli Kiskacsó nem figyelt rájuk. Kicuppogott a fürdőszobából, egyenesen a konyhába. Megreggelizik.
Grimaszolva nyugtázta, hogy a konyhában is csupakék erdő van. Legyen csak. Attól még vajas kenyeret fog enni. Combigföld lábával átlépte a küszöböt. És megállt. Elhűlve.
– Morzsa – vinnyogta egy hangya. Körülötte soktucatnyi társa nyüzsgött, a konyhaszéktől a konyhaasztalig.
– Morzsa, morzsa – vinnyogták. És vitték a kenyeret morzsánként.
Hecsedli Kiskacsó inaszakadtából cuppogott menteni a reggelijét. Már a konyhaszéknél volt, egy karnyújtás a konyhaasztal…
– Vekni – dörmögte egy tagbaszakadt hangya. És vitte a veknit.
Hecsedli Kiskacsó képén vörös pír ütött ki, nagy levegőt vett, és már üvöltötte volna, hogy… Sőt üvöltötte is:
– Takarodj haza, erdő!
Egy csapásra minden összevissza lett. A hangyák eltévedtek a konyhaasztalon, a szarvas vagy őz félrenyelte a vizet a fürdőszobában, a papucs felriadt téli álmából az ágy előtti avarban. Hecsedli Kiskacsó mordan hunyorgott a csupakék erdőre. A csupakék erdő riadtan összehúzta magát. De nem ment sehova.
– Szóval nem mész sehova.
Az erdő nem válaszolt. Hecsedli Kiskacsó durcásan ráncolta az orrát.
– Akkor megkeresem az erdő szívét.
Dél lett, mire megtalálta. Az erdő szíve egy rókalyukban ült. Gesztenyeszínű haja volt, és úgy köszönt, hogy „halihahó”.
– Halihahó – köszönt Hecsedli Kiskacsó is. De feleszmélt. – Mit köszöngetsz?
– Úgy illik.
– Tényleg – bólogatott Hecsedli Kiskacsó. De észbe kapott. – Elrontottad a reggelemet!
– El – bólogatott az erdő szíve.
– Te kanyó! – rivallt rá Hecsedli Kiskacsó. Az arcán mélyvörös volt a pír.
– Te vagy a kanyó!
– Te tankó!
– Mi az a tankó?
– Olyan, mint a kanyó.
– Nahát – csodálkozott az erdő szíve. A szemét elkerekítette. Szép zöld szeme volt.
Hecsedli Kiskacsó ismét elvörösödött, most nem úgy.
Leült az erdő szíve mellé a rókalyukba.
– Miért vagy itt?
Az erdő szíve végtelenül távoli dolgokat nézett.
– Csak… látni akartam – sóhajtotta.
– A házamat?
– A helyet. Itt születtem. Nem tudtam, hogy itt egy ház van. Akkor nem volt.
Az erdő szíve megborzongott. Leporolta a kantáros nadrágját, és felállt.
– Ez a te házad. Elmegyek. – És elindult boldog-szomorúan.
Hecsedli Kiskacsó arcán sosemlátott rózsaszín pír ütött ki. Az erdő szíve után kapott, és visszaültette a rókalyukba.
– Maradj velem – így Hecsedli Kiskacsó.
– Milyen aprócska kezed van – így az erdő szíve.
Egymást kézen fogva üldögéltek a csupakék erdőben. A papucs visszaaludt az avarban. Horkolt, pörgött bele a bojtja.

 

 

Szamosvári Bence 2001 óta dolgozik: magán. (Szeret túlozni.) Megjelenései vannak. Kötete nincs, de lesz.