Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Részletek

Írta: Giulia Caminito

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Vito költő volt. Vito költő volt, aki egy, a Galerie Vivienne-ből a rue des Petits-Champs-ra néző kávézóban ült. Vagyis inkább – a pontosság kedvéért – Vito egy nagyon dühös költő volt, aki egy, a Galerie Vivienne-ből a rue des Petits-Champs-ra néző kávézóban ült. Több oka is volt dühöngeni, az egyik – mely egyébként a legmellékesebb – a kávé ára, ami jó öt euróra rúgott, a másik – a leglényegesebb –, hogy már képtelen volt verseket írni.

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Amikor a betegség először jelentkezett a római Pigneto negyedben lévő napfényes lakásán (melyet underground hangulata miatt, nagy körültekintéssel választott), Vito nem vette komolyan. Bár időnként szenvedett egy kis stílusbeli hanyatlástól – a lejárt fűtésszámlák, tüzelő macskája vagy a nyakában lihegő szerkesztője mind okozhatták egyébként oly tündöklő intellektuális képességeinek csökkent működését –, azonban kifogástalan szürkeállományának köszönhetően mindig felül tudott emelkedni a megfáradt közönyén, elég volt hozzá némi lökés. Egy szelet marhasült émelyítő szépségének szentelt kiállítás, egy új színházi Medea-adaptáció chicagói gengszterek stílusában, egy nőről és a tukánjáról szóló könyv bemutatója: mind hasznos alapanyagként szolgáltak költeményeihez.

De ami elsőre közönséges megfázásnak tűnt, az a hetek, sőt, hónapok múlásával gyógyíthatatlan trópusi betegségnek, végtag-amputációnak, visszafordíthatatlan keringési rendellenességnek bizonyult.

Vito nem írt több verset.

Testvére, Mimmì meggyőzte, hogy mindez az évek alatt felhalmozódott stressz miatt van: mert futószalagon gyártotta  a köteteit, szánalmasan keresgélte a róla szóló recenziókat az újságokban, a szerkesztőségi ülések partijain ócska piákat ivott, mindennek a tetejében a szerzői jogi pénzügyi elszámolásokat is mindig késve kapta meg. És végül ott volt Filangeri, egykori  nyelvészprofesszora, aki isteni hatalomként tornyosult föléje, megingatva alkotói lelkesedését, egyszerre követelőzve és dicshimnuszokat zengve róla, nevetségessé téve és becézgetve őt.

Vitót felvillanyozta a testvére elmélete, és úgy döntött, vesz egy jegyet Párizsba – csak oda –, ahol majd bizonnyal újra egymásra találnak, a költészet meg ő.

Párizs és a költészet, a költészet és Párizs.

Buzgón felkeresett hát két-három kávézót Párizsban, lehetőleg Szajna mentieket, kiült az utcára néző teraszukra, – habár egypárszor könyörtelenül megtépázta a metsző szél –, és szemlélni kezdte az embereket.

Mi sem könnyebb, mint jegyzeteket készíteni az emberekről: táskájukról, szemüvegükről, a tekintetükről, mozgásukról, a köszönésükről. Hah, a párizsi járókelők! Vito úgy érezte, újjászületett.

A sarki kávéházak és a sétány sörözői mégsem érték el a kívánt hatást: a jegyzetfüzete még egy alacsonyröptű retorikai alakzatot sem kölcsönzött, sehol egy metonímia, egy alliteráció vagy mit tudom én, egy páros rím! Semmi!

A probléma gyökere bizonyára a stressz volt, ahogy Mimmì mondta, ezért Vito különösen odafigyelt, hogy egészségesen egyen – lehetőleg kevés húst, ami köztudottan növeli az idegbajt – és sokat aludjon – még délután is hosszú ejtőzéseket engedett meg magának a Saint-Germain körúton bérelt tetőtéri lakásában.

Ugyanakkor az egészséges táplálkozás elbágyasztotta, folyton álmos volt, csak vonszolta magát egyik metróállomástól a másikig, közben növekvő rettegéssel próbált felfedezni egy hajléktalant vagy egy gyereket apró harmonikával, esetleg egy mezítlábas nőt, akárkit, aki kikiabálja a fájdalmát ebben a városban, megpendítve nemes lelkének érzékeny húrjait. De semmi, mások szenvedése most nem hajtott neki hasznot.

Jól van, gondolta Vito, ha az átlagemberekből nem tudok inspirálódni, majd segítenek a művészek. Azzal vett egy Párizs-térképet, és bejelölt rajta néhány költőinek tűnő múzeumot, a legkisebbeket és legeldugottabbakat, elhunyt nemesek egykori házait, apátsági könyvtárakat, aztán a nagyobbakat: a d’Orsay múzeumot, hogy láthassa Degas balerináit, a Louvre-t, ahol épp Vermeer munkáiból volt időszaki kiállítás, a Maillol múzeumot Braque-jaival és Picassóival, végül a Rodin múzeumot a Gondolkodó árnyékos szobrával, mely kiemelkedett a sorfalból.

De semmi, az ég egy adta világon semmi. Mélységesen gyűlölte a kilométeres sorokat, a teremőrök szürke arcát – egy emlékházban még egy kövér asszonysággal is összehozta a sors, aki a kiállított Botticelli-festményt hamisítványnak nézte –, a fejhallgatókból bömbölő idegenvezetést, a kiránduló francia középiskolásokat, akik harsányan lökdösődtek, és kishíján levertek egy Giacometti-szobrot.

Nem, itt nem találhatta meg a költészetet.

A Montmartre-on kóborolt a botcsinálta művészek standjai között, három órát ácsorgott moccanatlanul az Eiffel-torony tövében, vett magának egy fekete nemez svájcisapkát, egy narancssárga pamutsálat, melybe reggelenként beburkolózott, öt kört tett egy idióta körhintán – amiért a jelenlévő gyerekek csúnyán néztek rá –, átadta magát az alkoholos mámornak és a keserűségnek, rossz szagú, könnyű drogokat vásárolt, egymás után szívta a cigarettákat és mindent megtett azért, hogy megteljen a hamutartó, amiről úgy gondolta, ha színültig lenne, tökéletes kompozíciót alkotna az ablaknál: ő, egy füzet, egy pohár bor, egy teli hamutartó.

De egy verssor, annyi se ötlött eszébe.

Utolsó kétségbeesett próbálkozásként egy reggel metróra szállt a Montparnasse irányába, hogy megkeresse Baudelaire sírját. Ő bizonyára tett volna valamit szegény Vitóért.

Az a nap alakult a legrosszabbul. A jó öreg Charles sírja – hiába kereste ki a bejáratnál elhelyezett térképen és találta meg a 14-es számú kék pöttynél – egyszerűen fellelhetetlen volt. Próbált segítséget kérni két gimnazistától, őket azonban túlságosan lefoglalta saját heves eszmecseréjük, Vitót figyelemre se méltatták. Mások nem igazán voltak, nem állt sor, hogy fotózkodjanak a halottal, nem vonult fel költők hada, hogy lerója kegyeletét elődjénél, és sehol nem látott halomba hordott friss virágot. Amikor végre megtalálta a sírt – két órát bolyongott – enyhén szólva megdöbbent. Egy ki tudja, honnan kerített sírkő, tele nevekkel, melyek közül ő csak a költőét ismerte, két csokor elszáradt virág, pár szál elszívott cigaretta, egy fekete-fehér fénykép, néhány kialudt mécses, valamint egy csomó metrójegy.

Ilyen sorsra jutnak a költők: az emberek végül a használt metrójegyeiket hagyják a sírjukon.

Vitót elöntötte az iszonyat, ezen a közös síron semmi nyomát nem fedezte fel az ihlet morzsáinak, hiába meredt rá jó fél órán át – míg végül szeme majd kifolyt –, nem pendült meg benne egy húr sem. Lelke néma maradt, jövőjét feketébbnek látta, mint valaha.

Ebben a meglehetősen komor hangulatban, miután pár napig a szobájában kuksolt, sóvár pillantásokat vetve a tetőablakra, hátha megpillantja a holdat – ezt igencsak megnehezítette a borús időjárás –, Vito végül a Galerie Vivienne-ben, Párizs egyik legdrágább környékén kötött ki.

Nem is annyira a Galerie miatt, mint inkább a szemben lévő nemzeti könyvtárért, ahol Vito, Párizsból való hazatérése előtt, búcsú gyanánt szerette volna megkeresni saját sikereit, dicső költeményei francia fordításait, hogy elköszönjön egykori életétől, és elébe menjen szánalmas, alávaló sorsának, amely Olaszországban várja.

A könyvtár azonban zárva volt.

Vito így a bevásárlóközpont előtt ténfergett, melynek falait pompás görög-római frízek, kövezetét okkersárga és lazacszínű mozaikok díszítették, és egymás után sorakoztak benne a legkülönfélébb üzletek: fényűző galériák, elsőrangú divatszalonok, egy órás, aki gyöngyház számlapú karórákat árult, dizájnos szuvenírek – Eiffel-tornyos, kézzel festett csészék, Pizzaro műveivel hímzett kispárnák –, egy ódon könyvesbolt, mely a sétány sarkán kínált használt könyveket és Nadar-katalógusokat a járókelőknek.

Vito bátortalanul állt meg egy antikvárium kirakata előtt, ahol egy gipszkezet pillantott meg egy bársonnyal leterített zsámolyon.

Magányosnak, elhagyatottnak érezte magát, számkivetettként a művészet hazájában. Még egy gipszkéz is több megbecsülést kap, mint ő.

A rue des Petits-Champs kávézójában Vito szomorúságát felváltotta a féktelen düh. Haragudott a cudar világra, mely elhitette vele, hogy igazi költő, csak hogy később visszavesse a középszerűség sarába.

Vito mint valami mantrát, egyre csak azt hajtogatta: “Cudar világ, cudar világ, cudar világ”, miközben elborzadva konstatálta, mennyibe fog kerülni a sokadik hasztalanul megivott párizsi kávé.

Pokolba Sartre-ral, Balzac-kal, Hugóval, Steinnel, De Beauvoirral, Renoirral, Monet-val, Chopinnel, a szürrealistákkal, az impresszionistákkal, a tájképfestőkkel, a klasszicistákkal, a romantikusokkal, az egzisztencialistákkal, a Belle Epoque-kal, a Napkirállyal, a Forradalommal, a humanizmussal.

– Kárhozottak, kárhozottak – ismételgette Vito kiürült kávéscsészéjének. – Idáig rángattok, költészettel hitegettek, aztán? – De úgy tűnt, a csésze nem kíván válaszolni, így Vito egy dühös mozdulattal felborította, és kérte a számlát a pincértől, aki egy luxuskivitelű kötényben feszített, amilyet még sosem látott a világ.

– Itt még a kötények sem holmi egyszerű, átkozott darabok! – kiáltott fel Vito az anyanyelvén, tudván, úgysem érti meg senki, és bár a balján ülő nő – aki egy ideje már szemlélte furcsa kirohanásait – tényleg nem értette, éppen emiatt (a nem-értés számos viselkedés mozgatórugója) kötelességének érezte válaszolni.

– Borzalmas anya vagyok – vallotta be Vitónak könnyes szemmel.

– Hogyan, madame?  – nézett körbe Vito, hátha nem is hozzá szólt az asszony.

– Azt mondtam, hogy szörnyű anya vagyok, és helyénvaló, hogy ezt szóvá is teszi – ismételte meg amaz, és bár senki nem hívta, átült Vito asztalához. – Épp most költöttem el ötszázezer eurót egy menyasszonyi ruhára, pedig nem is készülök férjhez menni, érti? Olyan gyönyörűen nézett ki a kirakatban, egy fehér bársony nadrágszoknyakosztüm, csupa csipke, és azt gondoltam, igen, ezt meg kell vennem, nem igazságos, hogy csak a menyasszonyok viselhessék.

Normális körülmények között, ha a kérdéses hölgy efféle kijelentéssel, ilyen módon zaklatta volna a Galerie Vivienne bármely vendégét, minden valószínűség szerint pár percen belül a biztonsági szolgálat kezei között találta volna magát. De Vito költő volt, mégpedig egy dühös költő, akit mint a hűtőre tett mágnes, vonzott a nő összefüggéstelen szóáradata. 

– Nadrágos menyasszonyi ruha? – bökte ki az egyetlen kérdést, ami eszébe jutott.

– Igen, itt van a dobozban. Tudja, miért vettem meg? Valamelyik este egy fiú, aki tizenhétnek se tűnt, a kisfiammal kézenfogva állított be hozzánk, mondván, azért szökött ki a gyerek, mert én még egy játékbabát sem voltam hajlandó venni a születésnapjára, ezért ő vett neki egyet helyettem, és most visszahozta a fiamat. Én meg arra gondoltam, fel se tűnt, hogy kiszökött, mivel a teraszon dolgoztam, és ha a fiam kiszökhet, és vetethet magának babát, én is kijöhetek ebédidőben, hogy vegyek magamnak egy esküvői ruhát. Ön szerint ez nem így igazságos? – fejezte be Lucille asszony a sok beszédtől kifulladva.

– Miért nem akart neki babát venni?

– Mert fiú! Nem játszhat babával!

– De hisz maga épp most vett egy nadrágos menyasszonyi ruhát…

– Pontosan, mindenki máshogy áll bosszút.

Vito figyelmesen szemügyre vette. Szép nőnek találta, még mindig fiatal volt: kevés ránc, semmi toka, büszke tartás, ápolt haj. Elgondolkozott.

– Szóval maga egy rossz anya, aki bársonylány akar lenni?

– Bársony? Hogy érti?

– A ruhája, nem? Bársonylány…

– Hát, igen, bársonylány – ismételte meg Lucille álmodozó tekintettel, mintha ez a mondat a helyére tenne egy összedőlt könyvespolcot, ábécérendbe sorolva az összes szerzőt, a legértékesebb példányokat előrevéve, gerincüket egyvonalba igazítva, leporolva.

Vito fogott egy szalvétát, előrántotta fekete tollát – felesleges is mondanunk, töltőtoll volt –, és leírt valamit, aztán felállt, és összehajtva átnyújtotta Lucille-nek.

– Ez az Öné, madame. Az utolsó versem.

Lucille remegő kézzel nyitotta szét a papírt, mintha csak egy Patrick Roger-csokoládét bontogatna, és hangosan felolvasta.

Érzénkeink megzavarnak

Felvert porként kavarognak

A testünk már puhány

És nincs közöttünk bársonylány.

Giulia Caminito 1988-ban született Rómában. A tó vize sohasem édes című bestseller regénye, mellyel több díjat is nyert, 2023-ban jelent meg magyarul Lukácsi Margit fordításában, Tünetek című regénye pedig 2026-ban Todero Anna fordításában, mindkettő a Park Könyvkiadó gondozásában.

Sokcsevits Judit Ráhel 1998-ban született Balassagyarmaton. Könyvtárosként dolgozik, emellett írással és műfordítással foglalkozik.

A novella közlése a milánói MalaTesta Irodalmi Ügynökség beleegyezésével történik. Ererdeti megjelenés: Colla, 25. szám, 2018. március.