Török-Tóth Soma: Közép

Részletek

Írta: Török-Tóth Soma

de persze nem, nem, még nem, most még tudunk rendelni a temuról, most még nyitva van a bellozo, lízingelhetünk még egy toyotát, vehetünk nullaszázalékos thm-re még egy iphonet

 …na persze, nehezen indokolható, mit indokolhatatlan, egyenesen röhejes, ha az embernek éppen az én helyzetemben kél panaszkodni kedve, nem mintha attól lakott volna már jól bárki is, hogy szomáliában éheznek, nem mintha attól elviselhetőbb volna napi tíz órát egy télen-nyáron huszonkét fokos irodában rohadni, equity partnereknek osztalékot, ksh kimutatásokba meg gdp adatot termelni, menedzserekkel, középvezetőkkel meg a banknegyed aranysakáljaival e-mailezni, elhinni, hogy siker, mérföldkő, a gazdasági élet szupernóvája, amikor egy nagyvállalat megvesz egy másik nagyvállalatot, gyárépületet vagy repülőteret, hogy a faszba lenne már az, pár év, esetleg évtized múlva úgyis szétrohad majd, darabokra esik ez az egész hóbelevanc, szóval, nem mintha elviselhetőbb volna az időmet és a fizikai valóságomat munkabérért az equity partner rendelkezésére bocsátani, magamat mindehhez jó képet vágva obligát módon megtisztelve érezni, pusztán azért, mert más éjjelente taxit vezet, három műszakot visz, az anyjánál él, tanári fizetésből lakáshitelt törleszt, narkós vagy alkoholista lesz, hát nem, nem lesz elviselhetőbb, de attól még megszakad a szívem értük;
nem, egyáltalán nem indokolható, az apám egy vidéki elitgimnázium történelemtanára, munkaközösség-vezető, a kétezres évek közepén egy darabig igazgatóhelyettes is volt, amíg rá nem jött, hogy bár a gyerekeket alapvetően szereti, a kollégáit ki nem állhatja, nem egy keményistván, de hát, én se vagyok egy bartisattila, budapest nem rólam beszél és nem döngetek se kaput, se falat, otthon a könyvespolcon viszont éppen kellő példányszámban sorakozott egymás mellett a köpeczi-féle erdély története, a hamvas, aztán az ottlik, az esterházy, a mészöly meg összes posztmodernek, hogy injekciózza amúgy sem vérszegény kedvem a művelődéshez, az anyám meg eredetileg zongoratanár és a helyi kórus karnagya, jelenleg az önkormányzatnál köztisztviselő, valamilyen, ha nem is megmagyarázhatatlan, de számomra legalábbis rejtélyes oknál fogva még hisz abban, hogy létezik még olyan köz, amelynek a tisztségét érdemes viselni, ahogy ugyanakkor ismerem, mihelyst e meggyőződésében elgyengül, rögvest visszatér majd a billentyűk világába, ahol azért minden egyszerűbb, fekete-fehér, aztán ott van még a bátyám, én újságírónak mondanám, a környezete viszont véleményvezérnek, fogalmam sincs róla, hogy az ipszilon generáció tagjaként miért kapaszkodok görcsösen ezekbe a tökéletesen időszerűtlen kategóriákba, újságíró, in a new world with an old soul, vagy hogy is énekli az a szakállas amerikai munkáscsávó a youtubeon, szóval véleményvezér, ráadásul a jó svádájú, karizmatikus, rögeszmés fajtából, podcastekben és a közösségi médiában vívja mindannyiunk szabadságharcát a külső és belső elsivatagosodás, a fogyasztói társadalom, a választási rendszerek, meg minden más ellen, nem is értem, hogy miért én lettem jogász kettőnk közül, neki valószínűleg több esze volt és józanabb világképe, a nyilvánosság visszhangkamráiban ráadásul hasznosabbnak is érezheti magát, mondom én, hogy tök ciki, ha pont én sajnálom magam;
a jogi egyetem a seggem alá lett tolva, naivan bízva egy reménybeli értelmiségi, de azért egzisztenciális szorongásoktól mentes lét magasabbrendűségében, becsületemre legyen mondva, nagyképűen és vargabetűkkel tarkítva, de el is végeztem, majd a munkaerőpiacon születtem meg és vegyültem el, úgyhogy éppen robogok a szárazbélyegző felé, hogy nem is olyan sokára már az én nevem szerepelhessen az üzleti élet dokumentumain, ne csak az equity partnernek, de az ügyfélnek is három nyelven magyarázkodhassak, ha elbaszok valamit, ami azért előfordul, a gyeptéglázott udvar, a volvo kombi, a golden retriever meg a magánóvoda felé, ahol az én gyerekeim meg a kerületi elit valamilyen spektrumon egészen biztosan rajta lévő gyerekei nevetve rugdossák majd össze egymást a homokozóban, aztán a funkcionális alkoholizmus, a merevedési zavar, a végbélrák és a szívgyógyszer felé, a staféta átadása felé, na, de ez még aztán tényleg nagyon, nagyon messze van, a baj csak az, hogy ami közel van, abból sem látok igazán semmit se, legalább a kanyarban lennék már, legalább a horizonton kirajzolódna már valami a jövő ígéretéből, elérhetőnek tűnne valamelyik állomás a sok közül, hogy fent tudjam magamban tartani a valahonnan valahová eljutás illúzióját, bár előttem legalább vannak állomások, tényleg nem tudom, hogy minek aggódom;
nem mintha aggódni nem volna min, mert hát, kérdem én, mit adott nekünk mégis a felvilágosodás fenenagy projektje, az ész korlátlan hatalmába vetett vakhit, haladást, haladást az összeomlás felé, bébivizilovakat hetvennyolcmilliós nézettséggel meg koreai popot, holdraszállást, gyártósorokat, repülőgép-anyahajót meg topmenedzsereket, biodiverzitásvesztést, ízesített kotont, degusztációs menüt meg nyomort a glóbusz déli fertályán, technológiai szingularitást, befektetési bankokat meg fedezett adósságkötelezvényt, nem többet, van már ózonlyukunk, forrósodó légkörünk is van, van áruházunk és vécépapírunk, benzodiazepin beteg idegünknek, felebarátunkra atombomba, de persze nem, nem, még nem, most még tudunk rendelni a temuról, most még nyitva van a bellozo, lízingelhetünk még egy toyotát, vehetünk nullaszázalékos thm-re még egy iphonet, hiába tudjuk, hogy jön a mad max, abból is alig látszik csak valami, addig is még lehet csapatni, addig is még lehet gyötörni, veretni, bár régóta nem jó senkinek se, ahogyan a csövön kifér;
én meg csak ülök, ülök itt ennek a korlátnak a szélén, és arra várok, hogy elvigyen végre a villamos, lassan azt se bánnám, ha a másik irányba, buda felé tenné, csak mozdulna már meg az este valamerre;
a rendszerváltozás után születtem, újabb ok a panasztalanság mellett, egyetlen percet sem éltem abban a korszakban, de az a korszak meg mintha túlélte volna önmagát, legalábbis így mondják, közalkalmazott vidéki értelmiségiként a szüleim nem osztozhattak abban az eufóriában, amit a piacgazdaság és a nyugati tőke hirtelen idezúdulása egyébiránt okozott, noha a félperiféria gazdaságpolitikai törekvéseinek megfelelően a térségünkben is megvalósult néhány zöld- és barnamezős beruházás, megalapultak a helyi vállalkozások és a kárpótláson is szépen tovább-gyarapodtak azok, akiknek kárpótolnia kellett volna, csak hát, valahogyan valaki mindig jobban járt, és bár tudom, hogy baromira elcsépelt, de talán pont azért kell ennyire csépelni, mert még arra sincs lehetőségünk, hogy más miatt picsogjunk, attól, mert lett értéktőzsde, német fióktelep, még nem lett egészségügy, sem oktatás;
na mindegy, pöccinteném a csikket a város vízfelszínen tükröződő képére, de nem teszem, nem, mert sajnálnám azt a sirály, meg azt a halat, amelyik megzabálná, amelyiknek a szűrőből kiázó cellulóz-acetát a testébe kerülne, hogy később aztán az én spermámból is kimutatható legyen a mikroplasztik, a csikket ezért inkább csak a zakóm zsebébe rejtem, a többi dohányszemcse közé, és várom, hogy jöjjön már végre az a kurva villamos, bármelyik irányból is, de nem jön…

Török-Tóth Soma Szabadszálláson született, szereti a szépirodalmat. Tanulmányait – közép- és nem középiskolás fokon – Kecskeméten és Budapesten folytatta. Korábban belehallgatott a versenyszféra zenéjébe is, jelenleg felsőoktatási intézmények kutatója, oktatója.