Demeter Zsuzsa: Nem gyereknek való vidék

Részletek

Írta: Demeter Zsuzsa

Kopogok, várok. Újra kopogok, majd benyitok a garázsba. Apám sehol. 

A gyárkémény takarásában hullámlemezes szürke garázssor húzódik. Három sikátornyi galaxis  ez, az alacsony tákolmányok hátukat egymásnak tapasztva képezik apáink birodalmát. A garázs  háztáji gazdaság, erdei-mezei munka. Asztalos műhely, pince, raktár. Kocsma és bordélyház.  Szentély. Nem autót tárolni való hely. Az kint parkol a hidegben. Ha van egyáltalán. Mármint  autó. Legtöbbjüknek nincs. A garázssor nem gyereknek való vidék. A családtagoknak belépni  előre meghatározott időpontokban lehet heti egyszer, alázatos kopogtatás után várva az ajtó  tárulását. Belépni is csak a küszöbig, kivéve, ha pityókát kell a pincéből felhozni – jó erős  gyermek, elbírja az, nehogy már az apja cipelje fel a meredek tákolt falépcsőn. Ha pénz kell,  küszöbön kívül torpan a láb, görbül a hát, hajlik a fej, szorul az ököl és a torok. A fogak közt  szűrt szitok messziről is hallható.  

Az alsó garázssor külön kasztrendszer. Övék a rámpa, közelebb van hozzájuk, náluk az  elsőbbség, ha rozzant 1310-es Daciájukat vagy rozoga Wartburgjukat csavardarabokra szedni  van kedvük. A cigánysor fele domb magaslik, téglagarázsok pirosló cserepei takarják el a  kilátást apámék garázssora elől. Pár évvel később épültek, módosabb autótulajdonosok,  magasabb tisztség a gyárban. Nem is nagyon járnak át egymáshoz a sorszomszédok,  szerszámaikat nem cserélik. A kilátás ugyanaz – nem mintha a cigánysoron lenne, amit nézni,  eltüzelt ablakkeretek jelzik, szebb jövőt álmodott nekik is a szocializmus. Igaz, az integráció  az elvtársaknak is csak az utcanévtábláig jutott – mi másra gondolhattak, ha József Attila nevét  választották az álmodó nyomor cégéréül.  

Apám garázsa az alsó sor utolsóinak egyike. Utána már csak a gyárkerítés, félig felépült  betonépületek rozsdálló vasrúdjai merednek ki a derékig érő gyom közül. A kerítés takarásába,  helykímélés gyanánt, na meg hogy addig se kelljen otthon ülni, apám disznópajtát épít, közösbe  a garázsszomszédokkal – igazi modern, a nagyszüleim pajtájától épp egy világfordulatnyi  disznópajta ez. Semmi deszkatákolmány. Téglából épült, gyárból lopott drótkerítéssel  elválasztott, öntöttvas vályúkkal, aszfaltba vájt lefolyórendszerrel felszerelt. Folyik a szarlé s  a sárga pisi, ha a gumislaggal takarítjuk hétvégente a pajtát. Imádják is a csekák, ha bátyáimmal  apám büszkeségét, élete főművét megnézni beterelnek minket. Hárman vannak az elkerített  ólban, minden évben hárman. Három gyerek, három apró malacocska. A neveik mindig  ugyanazok, malacoknak-gyerekeknek. Talán így könnyebb megjegyezni. Igaz, a malacok nem  járnak iskolába, karácsonykor, húsvétkor és nyáron rendre elfogyasztjuk őket. Kénytelen hát  apánk gyereknevelés gyanánt néha szóba állni velünk. Időről időre, de szigorúan csak este, ha  hazaért, növekvő sorrendbe állít bennünket a nagyszoba közepén, számba veszi, kit hogy  hívnak, hány éves, hányadikos. Hogy mikor van a születésnap, azt már nem kérdi, úgyse jegyzi  meg, s amúgy is, a gyereknevelés az asszony dolga. Ő is felnőtt félszavakból, nekünk se legyen  könnyebb. Súly alatt a pálma. 

Rend a lelke mindennek, mondja apánk, ezért ötévente kimeszeli a 42 négyzetméteres  tömbházlakást, félévente a garázst. Azt mindig égszínkékre. A tömbházak és garázssorok résnyi  égsávja is halványkék. Teljes eget arrafele ritkán látni, ahhoz messzebbre kell menni. Nézzük  hát a garázs falát. Égszínkék. A bejárat fölött hajdan derékig érő búzahajam két fonott copfja  felszögezve – apám készséggel szállította haza a petróleumot, a tetvek ellenállóbbnak  bizonyultak a fejbőrömnél. Felszögezett búzahajam égszínkékre vált az első meszelés után. Tudom, hogy apám büszke rám. 

A garázs az otthontól alig kilométernyire. Rendszeres veszekedés tárgya, a gyerekek közül ki  soros pityókáért, hagymáért, lisztért, savanyú káposztáért, nádasszéki borvízért menni a garázs  pincéjébe. A rafianecc füle rövid, vörös csíkokat vág a tenyérbe. Kocognak az üvegek, lötyög  a víz, a káposztalé. Hazáig lucskosra ázik a nadrágszár, megfájdul a hát és a váll. A negyedikig ötvenhat magas lépcsőfok vezet. De ez már a hazaút, a garázsig rozsdás játszótér mellett visz  az út. Az Eminescun túl apró, szintes bányászlakások, a Hársfa sétányon nemhogy hársfának,  fának sincs nyoma. Írószer bolt szomszédságában két blokkalatti bodega egymással szemközt,  az egyikben tejfeles puliszkát is mérnek a kupica mellé. Asszonyok nem járnak oda, a részeg  apákért sötétedéskor a gyerekeket szalajtják. Dülöngélő, hadováló árnyak támaszkodnak  aprózó gyerektestekre. Apám ritkán jár kocsmába, rendszerint a garázsban iszik. Ősszel  valahonnan délről hozza a szőlőt. A pincébe kádat állít, meztelen talpainkkal préseljük a szőlőt,  míg egy őszön igazi prés is kerül. Folyik az édes must a vedrekbe, cipeljük is szaporán a  pincébe. A kád fölötti polcon négy üvegkorsó, szájukra almát tesz apám. Forr a bor. Mosztos  hordóban ég a tűz, valahonnan melegvíz is kerül. Otthon nincs, csak szombatonként. A garázsban mindig.  

Kopogok, várok. Újra kopogok, majd benyitok a garázsba. Apám sehol. A sötétben balra  kitapogatom a kapcsolót, a sápadt fényben elbotorkálok a garázs végéig. Mint a moziban,  pódiumszerű emelkedő, alatta sejlik a pince, a padlóból kivágott csapóajtót nehéz felhúzni.  Apám talán mégis a kocsmában, gondolom. A fenti égő fénye alig világít ide. Kezemmel a falat  érintve tájékozódom. Botorkálok lefele, a lépcső alatt pityókás ászok, a krumpli nyirkos csírájától irtózom. Csak egér ne legyen, fohászkodom, ahogy a félhomályban a neccbe pakolom  a fonnyadt, ráncosodó zöldséget. Jobbra tőle fűrészmosztban murok, abból is viszek. Kifele  menet megbotlom a borvizes ládában, hangosan zörrennek az üvegek, loccsan a víz. A  nádasszéki borvíz ereje, mondja mindig apám, ha útra kel a család, hogy kéthavonta több  ládányi vizet hozzon a szelterszi borvízköpűből, soha nem megy ki. A dugót is kilövi, olyan  erős. A színültig töltött üveg tetején a por fura ábrákba redőzik. A zajra felébred apám. A kádban  fekszik. Duruzsol a tűz. A kád fölötti korsóból narancssárga gumislag lóg meztelen mellkasára.  Szeme zavaros, üres. Vizenyős. Megijedek, aprózom felfele a lépcsőn. Húzom magam után a  megpakolt neccet. Ömlik a lábamra a borvíz. Anyád otthon van? – szól utánam apám. 

Válasz nélkül, sietve csukom be magam mögött a garázsajtót – ahogy kiérek a garázssorból,  megpillantom a Hargita vonulatát. A téli szürkületben magasabbnak, komorabbnak tűnik.  Csicsonkázom a fagyos aszfalton, ujjaim gémberednek. Lábamon csontkeményre fagy a nadrág. Egyre közelebb a Hargita, fölötte téli gomolyfelhők. Súlyuk alatt, érzem, rám borul a hegy.