Erdődi-Juhász Ágnes: Délibáb

Részletek

Írta: Erdődi-Juhász Ágnes

Az apja a konyha küszöbén áll, markában kétrét hajtott öv, kézfején kidagadnak az erek.

Az oroszlánt megkötözik, selymes szőre tenyérnyi csomókban hullik az avarba. Mellette zsibongó kórus, csíkos képű borz bólogat a tölgyfa alsó ágán, egy orrszarvúbogár apró töklámpást egyensúlyoz. Csattog az olló, egy cilinderes medve tam-tam dobon veri hozzá az ütemet, elég, kiáltja, de hangja elveszik a zűrzavarban. Nyúlós köd borul a tájra, elnyeli a fákat, a lárma is csillapodni kezd, érzi a nyirkos meleg tenyér érintését a homlokán, a bátyja bőrének illatát, egyszerre édes és fanyar, mint a melasszal kevert föld, semmi baj, álmodtál, mondja, megigazítja rajta a pokrócot, és visszamegy a szoba másik felébe. Szemhéját ólmos súlyok horgonyozzák, mellkasában cimbalom, átjöhetek, suttogja, a bátyja nem felel, csak arrébb csúszik a nyikorgó matracon. Mintha tüzes padlón lépkedne, kapkodja a lábát, bebújik a takaró alá, lehunyja szemét, hallja, hogy odalent csapódik egy ajtó, koccannak az üvegek, de nem törődik vele, már látja maga előtt a tavat, partján a hófedte fákat, pattog a jéghártya az első napsugarak bágyadt fényében, csilingelő kiscsengők, gondolja, aztán ráereszkedik a tájra a szénporos szürkület.

Reggel az ünneplő szoknyáját veszi fel, nincs már anyja, aki megszidná érte, a parton belekap a szél, talpát csiklandozza a fű, és ő csak pörög körbe-körbe, most végre erős, akár az orkán, pedig tudja, menni kéne, látta az ég alján a zivatarfelhők üllőjét, de csak amikor egyetlen színpompás csíkká olvad a világ, áll meg, hogy levegőt vegyen. Halántékán gyöngyözik a nyár, gyomrában ezer pillangó remeg, kifújja magát, és csak nézi a bátyját, cingár felsőtestén a lúdbőrt és vízpermetet, lapos kavicsokat dobál a vízbe, nem mered, mondja, és fürgén szalad felé, húzná magával, de ő ellentart, és kitámasztja lábát a göcsörtös gyökereken. Beszari vagy, mondja, és belegázol a tóba, lassan tempózni kezd, mint a keringőbogár, apró hullámokat vet a víz felszínén. Gyere vissza, nem hallod, szól utána halkan, apa megmondta, hogy nem lehet. A bátyja nem felel, beúszik a sás mögé, ott már nem is látja, csak az üregesre száradt nádszálak tompa kocogását hallja, bóbitájukat lengeti a szellő, mérges kakasok felborzolt taréjjal, ezüstfehér pehelytollakat dobnak a békalencsékre. Az üllő egyre közelebb ér, cseng-bong a világ, valaki tüzes mennykövet kalapál az égre, a szél dühösen sodorja felé a szemcsés homokot. Gyere ki most már, nem hallod, kiáltja, a hangja megremeg, és már nem törődik vele, hogy ki hallja meg. Utána kéne menni, fut át rajta, lép is egyet, de ahogy megérzi ujjai közt a nyálkás hínárt, visszarántja a lábát. A bátyja kiugrik a bozótból, ő felsikít, mondtam, hogy beszari vagy, nevet és barackot nyom a fejére, aztán rohanni kezd a ház felé. Felkapja a pokrócot, szalad utána ő is, és csak az elvásott kiskapunál jut eszébe, hogy nem rázta ki, kenyérmorzsa és száraz fű pereg a terasz térkövére.

Halkan nyitják az ajtót, pedig már borsónyi jégszemek kopognak az ereszen, túlharsogják az ajtó rozsdás zsanérjait. Az apja a konyha küszöbén áll, markában kétrét hajtott öv, kézfején kidagadnak az erek. Megragadja a bátyja karját, elveszik a csukló a kérges tenyérben, nem kérdez semmit, te itt maradsz, mondja, és bevonszolja őt a nappaliba. Nyikorog a kanapé, pattognak a rugók, egy reccsenés, kettő, három, tudja, hogy addig tart majd, amíg a bátyja könyörögni nem kezd, de a bátyja nagy és erős, nem adja fel könnyen. Hallja a kakukkos óra mutatójának percegését, a kanapé rugójával egy ritmusra jár, tizenegy, tizenkettő, ha a bátyja elég sokáig bírja, ő már nem kerül sorra vacsora előtt. Éles csattanás, talán egy váza vagy képkeret, huszonhárom, huszonnégy, az apja fújtat egyet, hideg fém koppan a csempén. Harminckilencnél látja meg az oroszlánt, délcegen lépked fel a lépcsőn, besétál a gangra, és homlokával bökdösi kezdi a korhadt ajtókeretet. Mállik a fa, apró szilánkok peregnek a linóleumra, orrába nedves földszag kúszik, háta mögött puffanás, előtte léc csapódik lécre, fejében vonat kürtöl. Fülére tapasztja a kezét, az apja előcsoszog a nappaliból, és közönyösen fordítja rá az ajtóra régi kútkulcsot. Az oroszlán felemeli a fejét, borostyánszín szemével épp az övébe néz, ő állja a tekintetét, pedig elfutna, de nincs hova, így némán figyeli, ahogy felborzolt sörénnyel eloldalog a nádas felé. 

Mit adsz érte, hogy megmentettem a seggedet, a bátyja hangja erőtlen, kétrét görnyedve, mégis büszkén támasztja az ajtófélfát, vacsorát nem kér, rögtön a szobába megy. Ő is csak túrja az ételt, nézi a kakukkos óra aranyozott díszsúlyait, az apja kezét, ahogy görcsösen markolja a villát és tépi a húst cafatokra, borral öblíti le. A szobában félhomály, a bátyja már magára húzta a takarót, nem moccan, csak a szaggatott légzésének sípolását hallja. Ruhástól fekszik az ágyba, lehunyja szemét, fejében tucatnyi tücsök és kabóca ciripel, kiszorítják belőle az összes gondolatot. 

Reggelre üres az ágy, a bátyja párnáján csak néhány száraz vérfoltot talál, ráhajtja a takarót, gondosan el is simogatja. A konyhában sincs, sem a nappaliban, kisétál a tóhoz, és hosszú nádat tép, hogy kiseperje a vízből a fuldokló bogarakat. Visszamegy a házba, a spájz ajtaja sarkig tárva, a padlásfeljáró éhes szája mohón tátog felé, tudja, fel kellene menni, de a lába gyökeret vert a padlóba, ujjaiban érzi a kamra zsibbasztó hidegét. Leül a létra mellé, számolni kezd, odafent megroppan egy deszka, súrlódik a fa, száztizenkettőnél feláll, egy fok, aztán kettő, erősen kapaszkodik, és ügyel rá, hogy le ne nézzen. Felhúzza magát a keretlécen, tapogatózva halad előre, a sötétben megnyúlnak az árnyak, csak a porszemcsék táncolnak a cserepek közt beszűrődő fakó fényben. Ahogy a padlás közepére ér, meglátja a kötelet, vastag és feszes, a test még rándul egyet, mellette csíkos nadrágos majom, vörös szeme kidülled, cintányérral veri az ütemet, ő kiált, de senki nem hallja meg.

Csendes a tó, a fákon kósza levél nem moccan, a kagylóhéjak elárvulva ásítoznak az iszapos fövenyen. Besétál a vízbe, lassan rugaszkodik el, egy csapás, kettő, három, a vízililiom szára a lábára tekeredik, nem számít, viszi magával azt is. Ólmos súly a test, karján téglányi üllők, húzzák le a mélybe. A bójáknál visszanéz még, látja az oroszlánt a szomorúfűz alatt, méltóságteljesen gázol be a tóba. Tudja, hogy érte jön, de már nem fél, most minden olyan könnyű, gondolja, mély levegő be, aztán kifúj, belekapaszkodik a dús sörénybe, és együtt úsznak tovább a túlpart didergő kőrisfái felé.

Erdődi-Juhász Ágnes szerkesztő, író, kritikus. 1988-ban született Balassagyarmaton, jelenleg a Felhő Café online irodalmi folyóirat főszerkesztője és a Felhő Café Könyvek kiadó szerkesztője. Négy évvel ezelőtt kezdett publikálni, novellái többek között az Élet és Irodalomban, a Kalligram folyóiratban és a Népszava Nyitott mondat irodalmi mellékletében, kritikái pedig a Literán és az Irodalmi Szemle online felületén jelentek meg.