Kovács Eleonóra: Vizualizáció

Részletek

Írta: Kovács Eleonóra

Felnézek, a fekete szemüvegkeretes lány összevonja szemöldökét, egy doktorandusz lenézően mosolyog, mindenki tapsol...

A pszichológus azt javasolja, képzeljem el, milyen lesz, amikor majd ott állok a pulpitus  mögött, elindítom a prezentációt, és elmondom, miért fontos napjainkban a kódexkutatás. A  parkban ülök, lehunyom a szemem, és elképzelem. Épp kinyitom az ajtót, hogy belépjek a  konferenciaterembe, amikor megszólal a kürt.  

A hársfák közömbösen tűrik a hangzavart. Két főiskolás lány szelfit készít, egy anyuka  kiveszi a kocsiból a nyűgös kisfiút. Zúg a kürtszó. A hanghatás hihetetlenül erős, mert a közeli  könyvtár tetőszerkezetére szerelték a hangszórót. Senki sem reagál. A kürtszó végén egy lágy női  hang bejelenti: figyelem, drapozsa van.  

Lehunyom a szemem. Érzem, hogy az arcom égeti a májusi napsütés, hallom, hogy a diákok egy filmről beszélnek. Kinyitom a képzeletbeli ajtót, a konferenciateremben vagyok.  Meglátom az ősz hajú professzort, épp köszönti a résztvevőket. Leejtem az esernyőmet, hangos  csattanással követi a türkiz mappa. A parkettán szétszóródik tíz A4-es lap. Az előadásom szövegét gyűjtögetem a padlóról, észreveszem, hogy hiányzik az oldalszám. Felnézek, a fekete  szemüvegkeretes lány összevonja szemöldökét, egy doktorandusz lenézően mosolyog, mindenki  tapsol, mert befejeződik a köszöntő beszéd. Hallom a nevem: 

– Sabján Stefánia előadása következik.  

A papírra nézek, hiányzik az utolsó oldal és a következtetés. Ekkor kutyavonítást hallok. A park bejáratánál két kóbor kutya acsarog. A barna kutya vinnyog, bal mellső lábát  kímélve elsomfordál. A fekete kutya habzsolja az eldobott hamburgert. 

Mély levegőt veszek, képzeletben ismét a konferenciateremben vagyok, nem hiányzik az oldalszám és a következtetés. Elmondom, hogy a történeti források digitalizálása nem újkeletű,  ugyanakkor időszerű feladat, mert …  

Ekkor pittyeg a telefonom. Sanyi kérdezi, hogy hol a milánói makaróni. Mély levegő, hogy  ne Milánót írjak, hanem hűtőt. 

– Hogyan kezeli a feszültséget? – kérdezte a pszichológus márciusban. 

– Remekül, most már elszámolok tízig, mielőtt idegesítő kérdésre válaszolnék. A pszichológus arckifejezéséből ítélve nem erre a válaszra számított. Tartom a  szemkontaktust és a barátságos mosolyt. Ekkor javasolja a vizualizációs gyakorlatot. Hozzáteszi:  – Ez segít abban is, hogy beszélgetőpartnere helyébe képzelje önmagát. 

– Például, amikor nem értem meg, hogyhogy nem lehet megtalálni a zoknit a fiókban,  kivasalni egy inget, és eldönteni, mi legyen a vacsora?  

Egyetértés vagy tagadás helyett ennyit mondott: 

– Néha nagyon fontos, hogy meggondoljuk: embertársunk tényleg azzal a szándékkal  fordul hozzánk segítségért, hogy minket idegesítsen? Esetleg előfordulhat, hogy valóban segítségre szorul? Lehet, hogy őt megnyugtatja a tény, hogy ön ott van, és segít megoldani a  problémát.  

Elgondolkodva hümmögtem, és úgy tettem, mintha egyetértettem volna, hogy lezárhassuk  a témát, és másról beszélhessünk.  

A park lassan kiürül, az anyuka és a két főiskolás elmegy, leül két nyugdíjas nő. Ismét  lehunyom a szemem. A díszteremben vagyok. Mesélek a reneszánszról, Hunyadi Mátyás  könyvtáráról, amikor megcsörren a telefonom.  

– Tessék, Szófia, hallgatlak.  

Vidáman köszön, és lelkesen elmondja, hogy nem találja a szakmai beszámolómat, pedig  ma 11:00-től kezdődik a múzeumigazgatók megyei közgyűlése, és muszáj megvitatni intézményünk tudományos tevékenységét, ehhez pedig az összes beszámoló szükséges, az enyém  is.  

Lenémítom a telefont. Nem szabad kiabálnom Szófiával. 

– Számolj vissza tíztől, biztosan elkeveredett a beszámoló – mondom magamnak. Igen,  tudtam, hogy ez lesz: a konferencia reggelén felhívnak a múzeumból, hogy adjam le a beszámolót.  Pontosan ezért készítettem el időben, pénteken. Most mégis megtörténik, amit elkerültem volna.  Tíz, hét, négy, egy – ha hármasával számolok visszafelé, gyorsabban megnyugszom.  Visszakapcsolom a hangot. 

– Stefánia, ott vagy? – kérdezi Szófia. 

– Igen, itt vagyok, ne haragudj. Itt, Szitergényben kicsit rossz a mobilhálózat.  Döbbent csend. 

– Nem tudtam, hogy elutaztál. Szabadságra mentél?  

– Dehogyis, konferenciára jöttem, említettem is. Megírtam a beszámolót. Juli átvette  helyetted pénteken, amikor ebédszüneten voltál. 

– Nem találom – Szófia hangja tényleg elkeseredett. 

– Amikor kinyomtattam a beszámolót, lefotóztam. Elküldöm neked e-mailben,  kinyomtathatod színesben, így az aláírásom is szerepel rajta. 

– Megpróbálom. 

– Menni fog. Várnak rám. Szia! – megnyomom a piros gombot.  

Az órára nézek. Tizenöt perc múlva tíz óra. Lehunyom a szemem, a pulpitus előtt állok,  lassan beszélek a középkori történeti források digitalizálásának jelentőségéről. Éles sípszó szakítja  meg a vizualizációs gyakorlatot.  

Fél perc elteltével a hangszóróból áramló sípszó megszűnik, és egy női hang elmondja,  hogy véget ért a drapozsa. Felveszem a táskám és az esernyőm, a park mögött megbújó épület felé  indulok. A Blanár Ödön Könyvtár gyűjteménye klasszicista homlokzat és nehéz ajtószárny mögött  rejtőzik. Az előtér üres. Elbizonytalanodom. 

– Hol vannak a résztvevők, merre a díszterem, elkéstem?  

A drapozsa miatt biztosan később kezdődik a konferencia, és megvárják, amíg mindenki  visszatér az óvóhelyről. Ennek ellenkezője is lehetséges, ha az óvóhelyen zajlik az eszmecsere. Körülnézek. A lépcső mellett elhelyezett táblán olvasható, hogy a díszterem az első  emeleten található. Elindulok.  

A terem ajtaja zárva. Halkan kinyitom az ajtót. Ősz hajú professzor áll a pulpitus mögött.  Nyikorogva zárul az ajtó. Három muzeológus megfordul és engem figyel. Felgyorsul a pulzusom.  Kiszárad a szám. Az esernyő hangosan koppan a parkettán. 

Kovács Eleonóra 1989-ben született Szalókán. Egyetemi tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen végezte. Első kötete 2020-ban jelent meg Érzékelés (könyvismertető, filmnapló, jegyzet) címmel.