
Térey János prózája
- Részletek
Térey János 1970-ben született Debrecenben. Babérkoszorú- és József Attila-díjas költő, író, műfordító. Legutóbbi kötete, verseinek gyűjteményes seregszemléje, Őszi hadjárat címmel látott napvilágot 2016-ban, a Jelenkor Kiadó gondozásában.
Ma nézem a Woyzecket
Részlet a Káli holtak című regényből.
Bármilyen regénybeli hasonlóság a kortárs magyar kultúra alakjaihoz és eseményeihez csupán véletlen. Egészen más a helyzet a tájjal.
Ma nézem a Woyzecket. Majdnem robogóval indultam, de délután egy interjú közben lecsúszott két sör, és nem akarok kockáztatni. Metróval megyek, muszáj sietnem. A Deák tér felől vágok át azokon a közökön és sikátorokon, amelyeknek kisfiúként sokáig nem bírtam megjegyezni a nevét. Séta közben egy nő kerül elém. Ismerős érzés: megyek valahová az üres utcán, és egy nő siet előttem. Méghozzá mutatós kontúrú nő. Most is ez történik. Késő huszonéves, de úgy dobálja a seggét, mint egy ruganyos tizenéves. Filigrán, fekete-fehér hátizsákján olyan sűrű, geometrikus minta, mintha egy férfinyakkendő inspirálta volna a tervezőt. Headsettel a kötött sapkája alatt mintha magában beszélne vagy egy dalszöveget ismételne.
Ahogy nyúlik a séta és telik az idő, úgy rövidül a kettőnk közötti távolság. Észreveszi a közelségemet. Ideges hátrapillantásából látom: azt hiszi, őt követem, azért szaporázom a lépteimet. Jól öltözött vagyok ugyan, karcsúsított télikabát, színes sál, de ebben a kihalt mellékutcában semmi sem garancia semmire. Ilyenkor legalább négy dolgot tehetek: vagy mesterségesen lelassítom, vagy mesterségesen fölgyorsítom a lépteimet. Vagy tapintatosan megállok. Esetleg irányt változtatok; persze, én sem szeretnék elkésni. Amikor megelőzöm, és futó pillantást vetek rá, látnom kell, hogy a nő idegessége tetőponton van, félrepillant, aztán a földre bámul, de valójában egyedül rám figyel. Iszonyú sok mostanában a zaklatás, és nem lehet mindent a bevándorlókra kenni.
Nem olyasvalaki, akit névről is ismerek? Barátnőm biztos nem volt. Futó kapcsolatom sem. Régi rajongóm? Régebben ő volt az egyik vezérlájkolóm, valamilyen Vanda vagy Vivien, Lilla vagy Lili? Talán az arca is onnan ismerős, a saját oldalamról. De utóbb megtagadott, és törölt. Köszönök. Na, mi van, kicsi lány, Cinka Panna, vagy hogy is hívnak?
Majdnem anélkül fordul el tőlem, hogy viszonozná. Végül elhangzik egy kurta, halk helló. Állunk hülyén. Kicsit kínos. Ha lájkolt, ebből ítélve visszavonta még a kedvelését is. Megsértődött valamelyik alakításomon? Ő is a Káli holtak miatt diszkriminál? Nem, őt már jóval a Káli előtt magamra haragíthattam. Mégis lefeküdtünk volna? Nem ő az a lány, akitől vagy öt éve se szó, se beszéd léptem le hajnalban, és aztán egy e-mail nem sok, annyi sem? És még a telefont sem vettem föl. Olyan fájdalmasan ismerősnek tűnt, ami következhetett volna. Orrbavalója van, nadrágja mindkét térdben kihasítva. Önmagában egyik sem kizáró oka az ismerkedésnek. Őt mégsem ismerem, jövök rá. Az életben sosem láttam. Mindketten megnyugszunk, nem ismerjük egymást, és ha akarnánk is, késő.
Előadás előtt szeretnék benézni a büfébe, de miért is kellene jelmezben kávézni látnom a többieket, ha nem játszom? Aztán mégis ott találom magam.
„Mi van, ma nézed?”, köszön rám Ócsai.
„Végre, ma”, feszítek büszkén.
„Kizsigereli a témát”, olvasom a büfében a Magyar Idők mai szalagcímét, interjú Boromboviccsal és Növényivel a Káli holtak sorozat kapcsán. Nem, ezt már végigfutni sem bírom, eltökélt önkínzás lenne. Ezekkel végeztem.
Belép Zsávoly, kurta helló. Vissza az újságomba. Ásítok.
A tizenhatodik a befejező epizód. Októberben lement négy, és azóta minden hónapban négy. Mennyi van még hátra? Talán kettő. Mennyit láttam? Talán négyet az egészből.
Szédülök, remeg a kezem. Fölborítok egy poharat, félig a telefonomra ömlik a tartalma. Működőképes maradt, de azért: ejnye. Mi van?
Az van, hogy nem kéne itt lennem. A büfében biztosan nem. Átmegyek a nézőtérre, sokan néznek. A Woyzeck egyben megy, másfél óra. Intenzív. Összegzem magamban, hány Woyzecket láttam eddig, és milyeneket. Legalább nyolcat láttam, ebből öt egyetemi vizsga volt. Láttam kosztümöset pitykés zubbonnyal. Láttam két-három Gotham City-víziót fémmel és földdel, plusz fakeretbe szórt szurokkal. Láttam nyers és brutális Woyzeck-kulisszát malterkeverővel, meztelenül küzdő színészekkel. Láttam néhány, számomra elég semmitmondó fa- és fémrácsos építményt, nyílásokkal áttört falakat, amelyek egyaránt lehettek lepusztult gyárak, kórházak vagy elmegyógyintézetek. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a rideg ipari környezet került túlsúlyba, mobil elemekkel, teszem azt, beépített fali csúszkával és otromba műtőlámpával. Majdnem mindenki végigmuzsikálja, mintha senki sem bízna eléggé ennek a harmincöt oldalnak az elemi erejében. Ráadásul ezt rendezik derűre-borúra, a legtöbb ifjú epigonszerűséget rendez, valakit koppint, ha akarja, ha nem. Sistergő géniuszok első tűzpróbája. Manapság annyi a Woyzcek, hogy minden vadonatúj Woyzeck egy régi Woyzeck visszfénye csupán.
De nem láttam még ilyen jót Ócsaitól, akivel kapcsolatban mindig voltak fönntartásaim. Szerintem általában biztonsági játékot játszik. (Ahogy a Káliban mondják, olyan ez, mint borászként a rozéra szakosodni: nagyot nem hibázhatsz.) Ez a mostani előadás kócosabb, rizikósabb, személyesebb, amennyiben az öregedésről is szól (a vénséges vénnek beállított ezreddobos, aki en passant mégiscsak meglövi Marie-t, mintha Ócsai helytartója lenne az előadásban).
Egyetemistákra bízva a két főszerep. A fiú nagydarab, a kislány jó. Imola benne a szomszédasszony. Mennyire szívesen lettem volna ebben az előadásban kikiáltó vagy akár ez a matuzsálem dobos! Én alapítottam volna ezreddobos-tenyészetet. De mit tudtam én előre, milyen lesz. És a szereposztásba hogyan is lett volna beleszólásom. Hiszen ők éppen azt akarták, hogy a Haramiákkal járjak jól a nagyszínpadon. A díszlet minimál, osztrák-magyar monarchiabeli laktanya. Körlet, fekete-sárga csíkos sorompóval. A zene egy szál ideges zongora és cselló, de a kíséret el van dugva a kulisszák mögé. A színészek nem csak végigzenélik, végig is mozogják, olykor széki legényesre emlékeztető padlódöngöléssel és csizmacsapkodással. A cselló témája a háttérből tényleg jó zaklatott (Luca, tudom, hogy te vagy az a paraván mögött!), és mintha valami atavisztikus népdal ihlette volna, gondolom.
Létezik rendező, akit nem foglalkoztat, hogyan, milyen gesztusokkal fejezünk ki valamit, mert egyszerűen gondolatokat koreografál. Ócsai tipikusan ilyen, a józsefvárosi rendezéseiben, de nálunk, a Woyzeckben is. Rájuk van bízva, milyen fintorral vagy mozdulattal, de a kért magatartást kell tükrözniük, és ők elég találékonyak, Imola arcjátékában különösen sok élvezetet találok.
Próbálom átengedni magamon ezt a Woyzecket, átszűröm, kóstolgatom, de nem tudom befogadni. Meg kell majd néznem még egyszer. Tudom, hogy elég jó, ha nem is nagyon jó; de én magam nem vagyok jól. Nem köt le, nem tudok eléggé figyelni. Egyszer majdnem bele is alszom. Szégyennel határos, hogy pont az anyaszínházam kisebbik nézőterén. Nyilván akad majd tanúja, kollégák is nézték, mindig nézik, ma például – nem tudom, tényleg belealudtam.
Arra már tényleg csak legyintek, hogy itt is van egy láda, a borbélykést is abból veszi elő a zsidó árus. Mi szokott még lenni? Kút, pad, kád, koporsó, gardrób avagy koncertpódium, és még, és még?
Lucáék csak meghajolni jönnek elő, ő maga sötétkék nadrágkosztümben.
Itt van Dragóner Tyutyu.
„Igaz, hogy kiszálltál?”, tolja bele a képét az arcomba.
„Igaz.”
„Szóval cserben hagysz minket.”
„Nem. Megtettem veletek egy teljes kört, és kész.”
„Áruló vagy. Annyira tudtam. Annyira tudtam, hogy ezt fogod csinálni, Alex.”
Legyintek, köszönés nélkül hagy ott.
Luca feljön, azt mondja, csak egy csókra, nem tud nálam aludni, ő is holtfáradt. Azért így is egymásnak esünk búcsúzóul, le sem vetkőzünk hozzá.
„Azt tudtad, hogy kiszállok a Káli holtakból?”, mondja utána.
„Na, ne mondd.”
Térey János