Hírlevél feliratkozás

Keresés

Szerényi Szabolcs prózája

Előkereste a telefonját, pötyögött, a nő arca elé nyomta. A kijelzőn fénykép világított, a két roncsolt, amputált lábat mutatta. Lent hevertek az alagsori folyosón, fekete nejlonzsák mellett a zöld linóleumon. Az alvadt vértől piszkosak és véraláfutásosak voltak, a csontél az egyiken lábszárnál, a másiknál combközépen türemkedett elő a sötétvörös izomszövet alól. Inak és térdszalagok, húscafatok csipkézték, de mégiscsak két emberi láb volt, ennek a nőnek a lábai. Fel kellett ismernie.

 Lábnyom

 

Rutin amputációs beavatkozásnak indult, mikor a nyitott testekből felmosolygó orvosok leginkább önfeledten viccelődnek a nővérekkel. A doktor most mégsem volt humoros hangulatában. Idegesen utasítgatott, számon kért, mielőtt jogos lett volna bármit számon kérnie, a legyen szíves egyszer sem hagyta el a száját. Alig várták, hogy végezzen, s a kórházfolyosót ismét belengje a pörkölt szőr és az elvarrt sebekből szivárgó vér édeskés illata.

Pedig az előzmények nem adtak okot idegességre. Az osztályvezető főorvos azonnal megállapította, hogy a lábakat nem lehet megmenteni, meg is jegyezte, hogy ezekért aztán tényleg nagy kár, közben a lepedőt fölemelve hátrakacsintott a két fiatal kollégára. A vágás pontosan sikerült, csontforgács alig képződött, a csonk a lehető leghosszabb maradt – bár aligha van jelentősége két-három centiméternek egy dupla combtövi amputációnál. Mégis, ez számára mindig fontos volt: igyekezett a lehető legnagyobb darabban tartani az embert. Ha már elkerülhetetlen a vágás, legalább minél kisebb részt kelljen leválasztani. Tíz-tizenöt centiméteres csonkok maradtak a nő lábaiból, a varrat is pontosan, jól sikerült.

Az eltávolított végtagot a kórház krematóriumába szállították. Ehhez nem kellett külön engedély, az amputátum és minden részleges embermaradvány veszélyes hulladéknak minősült, jogszabály szerint el kellett hamvasztani. Kevés betegben merült fel a gondolat, hogy magához vegye egykori testrészét, bár előfordult ilyen eset. Egy hetvenes éveiben járó egyetemi tanár hosszan pereskedett az egyik budai kórházzal, mikor megtudta, hogy eltávolított veséjét nem kaphatja meg formalinos polcdísznek a hálószobájába.

Műtét után a doktor megkérdezte az osztályos nővért, hogy ki ügyel a hamvasztóban, majd elintézte a maradék teendőit. A délután végén sétálva indult haza. Az idő napok óta nem változott, a levegőt hideg pára lengte át, a járdaszéleken pocsolyák fodrozódtak, a felhők egy besározott dísztárcsa színeiben gomolyogtak.

Az esti pókerpartin dekoncentrált volt, egyetlen játszmát sem nyert. Whiskyspohárral a kezében ácsorgott az ablaknál, a távolba nézett. Odalépett az egyik cimborája, akivel néhány hónapja hatalmas meccset játszottak. Dáma színsorral ütötte az ő király pókerét, a bankban közel félmillió volt. – Nem sikerült revansot venned, haver – heccelte mosolyogva. – Dehogynem, barátom, dehogynem – mondta a doktor, és tovább bámult ki az ablakon.

Másnap reggel, a betegágy mellett ülve a nő arcát figyelte. Van, akin egyszerűen nem fog az idő. Pedig már nyolc éve történt. Igaz, nem lehetett több akkor húsznál. A szeme sarkában látszottak csupán finom szarkalábak éppen formálódó, sekély árkai. Összességében szinte ugyanúgy nézett ki, mint a baleset napján. Legalábbis deréktól fölfelé.

A főorvosnak igaza volt, tényleg nagy kár értük. Hisz milyen ügyesen tudta használni azokat a csinos lábakat. Milyen kívánatosan bújtatta miniszoknyába, hogy az ügyész meg a bíró előtt illegesse magát. Milyen szélesre tárhatta fitneszkatalógusba illő combjait, hogy az igazságügyi szakértő hazugságokkal firkálja tele azt az átkozott papírt. Autót vezetni viszont úgy tűnik, nem tanult meg jobban az eltelt idő alatt. Most is ő okozta a balesetet, ahogy nyolc évvel azelőtt, amikor nem adta meg az elsőbbséget a feleségének. Amikor belökte egy nyerges vontató alá, hogy aztán a szerencsétlen román kamionos kapjon helyette másfél év letöltendőt.

A nő kinyitotta a szemét, bár a doktor nem volt biztos benne, hogy felismeri. Különösebben nem is érdekelte. Elkezdett beszélni a balesetről, diagnózisról, műtétről. Hogy mi történt a rendőrségi jegyzőkönyv szerint, hogy nem ő maga, hanem az osztályvezető főorvos döntött az operáció mellett, ő csupán minden szakértelmét beleadva elvégezte a beavatkozást. Hogy millimétereket, talán centiket nyert neki. És hogy ez mit sem számít, mert azok a lábak azóta már por és hamu lettek.

Előkereste a telefonját, pötyögött, a nő arca elé nyomta. A kijelzőn fénykép világított, a két roncsolt, amputált lábat mutatta. Lent hevertek az alagsori folyosón, fekete nejlonzsák mellett a zöld linóleumon. Az alvadt vértől piszkosak és véraláfutásosak voltak, a csontél az egyiken lábszárnál, a másiknál combközépen türemkedett elő a sötétvörös izomszövet alól. Inak és térdszalagok, húscafatok csipkézték, de mégiscsak két emberi láb volt, ennek a nőnek a lábai. Fel kellett ismernie. Ha másért nem, hát azért, mert az egyedüli sértetlen rész, a lábfej jól kivehető volt a fotón, látni lehetett a lábujjakat, a pirosra festett, kövekkel díszített körmöket, a kígyós tetoválást a jobb boka felett.

A nő sápadtan, üres tekintettel feküdt, a semmibe, a plafon irányába révedt. Arca nem árulta el, felfog-e bármit is abból, amit magyaráz neki. Egyes mondatok alatt kicsit oldalra billentette a fejét, a szája nem mozgott, csak szaporábban nyelt.

A kórház előtti parkban többen dohányoztak. Kedvesen rámosolyogtak a nővérek, de most nem volt kedve cicázni velük. Távolabbra ment, egy pad mellé, amerre a dolgozók általában már nem sétáltak el. Nyolc éve, a baleset után szokott vissza a cigire, azóta minden nap elszívott kilenc-tíz szálat. Remegett a keze, az istennek se sikerült meggyújtania. Nekitántorodott a pad melletti fának, a cigi és a gyújtó is kiesett a kezéből.

Öklendezni kezdett. Undorodott magától, amiért felizgatta annak a vaginának a látványa. Hogy nem tudta kiverni a fejéből ennek az arrogáns, közveszélyes szőke picsának a két elvarrt lábcsonk között rojtosodó pináját. Azét a nőét, aki megölte a feleségét. Alig evett, nem sok mindent tudott kihányni. Nekitámaszkodott a fának, felnézett a park fölött terpeszkedő pocsolyaszínű égre.

A szomszéd általános iskolában Kis Herceg-hetet tartottak, a regény első magyar kiadásának hetvenedik évfordulójára. „Egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél” – olvasta az épület homlokzatán. Gyerekek festették az ablakokra, mindegyik betű egyetlen ablak volt, mindegyiket a mese valamelyik jelenetével díszítették.

Többször elolvasta a feliratot, ízlelgette a közhelyes mondatot. Előkotorta a cigit, hogy új szálat vegyen, de félbehagyta a mozdulatot. Egy darabig csak meredt a dobozra, aztán összegyűrte, a pad túloldalán lévő kukába dobta, s visszaindult a kórházépület felé.

Szerényi Szabolcs 1986-ban született Nyíregyházán, majd az ugyancsak nyírségi Újfehértón nőtt fel. Budapesten él, a reklámmal és médiával foglalkozó Kreatív magazin főszerkesztő-helyettese. 2015 óta jelennek meg versei és novellái irodalmi lapokban. A Fiatal Írók Szövetsége alkotói pályázatának második helyezettje próza kategóriában. Éhség című novelláskötete a 2017-es Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.