(álmok)

Részletek

Írta: Szolcsányi Ákos

Domboldal, talán Visegrád, vagy Buda. Tökéletes, pont elég mély, pont elég tarka zöld, pont elég fényes és meleg alkony világítja meg. Csatázunk, fel kell rohanni rajta, igazi csata, de mindenki barátságos, az ágyúlövések távoliak és pontatlanok, aláfestik a testmozgást. A domb tetejéről látom a völgyet is, de nincs hovatartozásom, kilétem, nem tudom, győztem-e, vagy a másik oldalon is harcolok.

Buda, házibuli Zs.-nál. Farsang. Hatalmas edények tele étellel, nyomasztó aránytalanság, nem vagyunk olyan sokan. Mindenki feketében, ez az idei téma. Egy szájba helyezhető apró eszköz a slágerkiegészítő, amikor beszélsz, fekete gőzt ereget a szádból. Szagtalan, ártalmatlan anyag, hőérzéketlen, negatív pára. A kicsik még nem használhatják, ők a szemükre kapnak gyerekeregetőt, bozontos szemöldöknek tűnik rajtuk a fekete. Semmilyen igazi gyász vagy fájdalom, csak kelletlen rosszkedv. Persze K. a főkolompos, az arcán sötét, végleges düh, de Zs. is viseli, mert buli van. Mindenki a végét várja. A telefon ébreszt. Reggeli, kávé, az összeírt teendők között gondolkodom, rajtunk hármunkon is volt-e eszköz, úgy emlékszem, nem, és utáltak minket ezért, de ez gyanús, miért pont rajtunk ne lett volna, csak az, hogy utáltak, még nem szavatol semmiért.

Vasfüggönyön innen. Egy tudós próbál nyugatra szökni az NDK-ban. Nem kérdezek, jelen sem vagyok, csak látom és szurkolok, de bevallja, hogy még nehezebb a dolga, mint hinnénk, mert vérfarkas is, számos falka elfogadott vezetője. Aranyszőrű, ártatlan, egy pillanatra indián romantikájú fényben jelenik meg egy határok, mindenféle társadalmi hordalék nélküli világ, persze, erőszakos, de semmi öncélú kínzás, nyelv, ebből kifolyólag kétely és fitogtatás előtti tudatokkal. Alárendeltjei ragyogó, apró halmokban megjelenítve Kelet-Európa térképén, Csehországtól a Krímig. Őket nem hagyhatom itt, mondja, és már nem is át-szökne, innen oda, hanem lefelé, a földrész alá, ahol víz és szárazföld még ugyanott van, de azon túl minden egy, és mégsem statikus, mintegy szélben hullámzik, emerre majd vissza. Aztán Pamela Anderson a nőm, a már ötvenes, ezüstszínű és ráncos a bőre, vinnyogó a hangja, ostoba és sértett, sajnálatból maradok vele, és mert megvolt, ez kötelez, bár berzenkedem. Mégsem végeztetett el semmi, jelen időben minden, az undor felgyülemlik, megszabadulhatnék, de sejtem, hogy nem lenne jobb, sőt. Ébredés. Lányom az ágyban, félálomban megkér, vigyél másik gyárba. Viszem, visszaalszik mire lemérem, mindkettőnk méltó részt kapott-e a párnámból. Amennyire lehet, visszaalszom.

Nap utca, a volt lakásunkon túli saroklakás. Most afféle búvóhely a barátaim tulajdonában, akik közben maffiává szerveződtek. Családtagnak tartanak, így ott szállok meg, amíg levizsgázom. Egyetemi vizsga, minden azon múlik. A mobilom is elromlott, egymás hegyén-hátán a billentyűk, a folyadékkristály ide-oda csorog, így feloldani sem tudom. Egy alagút mélypontján vagyok, olyan, mint a szerb-magyar határon feltárt migránsbeszöktető. Nyomasztó és szűk, nem tudok kimászni belőle, de ezzel egy időben jövök rá, hogy ez egy álom. Hirtelen a naprakész művészetre vagyok mérges, szándékosan bánt, míg azt hazudja, hogy csak fel akarja nyitni a szemem. Felnyitom a szemem, dacosan, magamtól. A Nap utcában vagyok, minden rendben. Ébredés. Derű, erő, öröm, csupa jambus, a barátaim miatt, azért, mert volt eszem átlátni a szitán a gödörben, mert volt erőm felébredni. Nem jegyzek le semmit az álomról, mert bárgyú, ha meg akar maradni, oldja meg maga mostantól reggelig.

Domboldal, talán Visegrád, vagy Buda. Tökéletes, pont elég mély, pont elég tarka zöld, pont elég fényes és meleg alkony világítja meg. Csatázunk, fel kell rohanni rajta, igazi csata, de mindenki barátságos, az ágyúlövések távoliak és pontatlanok, aláfestik a testmozgást. A domb tetejéről látom a völgyet is, de nincs hovatartozásom, kilétem, nem tudom, győztem-e, vagy a másik oldalon is harcolok. Aztán éjszaka, már egyértelműen a Várban, a Citadella környékén. Madártávlat, minden szögletes, fekete-fehér, szabályos és kihalt. Még mindig nem tudom, kivel voltam, elfoglaltuk vagy megvédtük-e, de a mienk. Ébredés. Fázom a fekete után, vágyakozom a zöld után. Tél van, a takaró alatt túl meleg, a felszínén túl hideg. Elfelejtem a zöldet, ki kell találnom újra.

Szolcsányi Ákos (1984) költő, bölcsész, Berlinben él. Piros munkacímű kötete megjelenés előtt áll.