Üveggyapot

Részletek

Írta: Dávid Kata

Ha elég kitartóan dédelgetem a haragomat és bámulom a sötét várost a konyhaablakból, át tudok lépni az életetekbe. Mindig az éjszaka közepén érkezem, amikor már mélyen alszotok. Ahogy a sötét padláson találom magam, átfut rajtam az ismerős remegés, a végtagjaimból pár másodpercre kimegy az erő, a fejbőröm zsibbad, a gyomrom összeszorul, kiráz a hideg, majd elönt a forróság.

Nagyot reccsen a padló a nappaliban, összerezzenek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal már húsz éve élek ebben a tetőtéri lakásban, most mégis újra meg kell szoknom a zajait. Pukkanó hanggal zár össze a bejárati kapu mágnese, felhallatszik. A falszomszéd néni mélyről, recsegve köhög, és húst klopfol minden vasárnap délelőtt. Az alattam lakó kutya hosszan, dallamosan sír. Gyerekek száguldoznak a lépcsőházban, leugranak a harmadik fokról, döng alattuk a beton. Idebenn duruzsol a hűtő, időnként összerázkódik, szünetet tart. A falióra hangosan ketyeg, percennek a bútorok, és igen, időnként megreccsen a parketta. Mintha számon kérné, hogy nem mászkál rajta senki. Rám borul a csönd, ha Bálint nálad van. Hallgathatnék felnőtt zenét, nézhetnék bármit a tévében, felhívhatnám a barátaimat, megtölthetném hangokkal az összes szobát. De ehelyett általában vastag, puha zoknit húzok, ne csattogjon a papucsom sem. Utána összeszedem a játékokat a lakás különböző pontjairól, és szépen elpakolom őket. Funkciót keresek a megüresedett helyeknek, mi menjen a komódba, kell-e bármi arra a polcra, mi voltál te és milyen leszek én.

Sosem értetted, miért ragaszkodom annyira ehhez a lakáshoz. Szerinted kicsi, rossz az elrendezése és nem lehet előtte parkolni sem. Én sem úgy terveztem, hogy itt élünk örökké, de három embernek még éppen jó. Napfényes, a nappali és a háló ablakából az erdőre látni, a konyhából és a gyerekszobából pedig az alattunk elterülő városra. Kézifékkel kell indulni, az igaz, és telente néha reménytelenül csúszik minden. De nem éri meg a hajnali erdőillatért? Azért a pár percért esténként, amikor utcánként gyúlnak ki a fények a lábunk alatt, de még nincs teljesen sötét? A konyhapultért, amire fel lehet kucorodni Bálinttal ráérős reggeleken és nézni a csipásan pislogó várost? Vagy ezek talán sosem voltak a közös dolgaink.

Az a másik ház a város déli részén van, majdnem egy órányi sétára innen, az utolsó utcák egyikében, ahol már lapos a táj. Csak mostanában lett divat kiköltözni oda, még minden második telken dolgoznak, esetleg felújítanak, a kertek elvadultak vagy kopárak, a fák csemeték, a fű foltokban nő a frissen burkolt út mentén. Rékáék egy olyan mediterrán stílusú, földszintes házat vettek meg, amit az első tulaj sosem fejezett be. Vakolni kellett, kerítést építeni, lebetonozni a kocsifeljárót, odabenn gipszkartonozni és kifesteni az összes szobát. Nagy munka volt. Eleinte el is tudtam fogadni, hogy annyit vagy ott. Nincs szegényeknek valami összetartó családja, kell a segítség. Aztán elkezdtek gyűlni azok a hétvégi emlékek, amelyekből hiányoztál. Nézegettük a képeket és azt kérdeztük: tényleg, hol volt Apa? Néha érted mentünk Bálinttal. Réka férje, ha épp ott volt, előzékenyen körbevezetett és beszámolt az előrehaladásról. Szeretem fejben át- és berendezni mások otthonait. A nappaliban a falakra toltak minden bútort, nem volt szőnyeg, csak a frissen lerakott taposó. Én a kert felőli ablak mellett kialakítottam volna egy dolgozósarkot, a tévét a falra fúrtam volna, hogy megszabaduljak a csúnya médiaállványtól, telipakoltam volna a teraszajtó két oldalát szobanövényekkel és a sötétebb sarokba jöhettek volna a könyvespolcok, na meg egy kuckós fotel. De nem voltak könyvek. Bekukkantottam a hálószobába: egy duplaágy, egy ormótlan gardróbszekrény és ennyi, a falon túl kicsi fotók azokban a giccses, osztott keretekben, amikre motiváló üzeneteket szoktak nyomtatni. Ott sem találtam őket. Talán a leendő gyerekszobában vannak, még bedobozolva, gondoltam. De tévedtem. Sem szőnyegek, sem növények, sem könyvek, sterilitás, túl élénk kék a fürdőben, ocsmány tálalószekrény az étkezőben, dekorációs célból telipakolva oda nem illő kacatokkal. Ideges lettem attól a háztól. Nem találtam benne a helyem, nem éreztem úgy, hogy le tudnék ülni meginni egy kávét. Szerencsére sosem kínáltak meg. Ha nagyritkán megjelentem, Réka kiszaladt a rumlis udvarra virágokat ültetni, vagy ádáz takarításba kezdett. A férje pedig nem is igazán tudott velünk mit kezdeni. Sokat dolgozott egy tervezőirodában, mérnökként. Réka ezért téged fogott be segíteni, te pedig ráérősen festegettél, húzogattad a bútorokat, berregtetted a csavarbehajtót és eljöttél, ha megérkezett a felmentő sereg. Csak egyszer dolgoztatok együtt egy egész napon át Réka férjével. Megkért, hogy segíts neki leszigetelni a padlást. Arra nem volt alkalmas, hogy beépítsék vagy nagyobb dolgokat tároljanak ott, cserébe remekül vitte ki a meleget. Tetőtől talpig beöltöztetek valami vegyvédelmi felszerelésbe, kesztyűvel, szemüveggel, és a gerendákon kúszva-mászva leterítettétek az üveggyapotot. Persze erről én csak fényképeket láttam a Facebookon, Réka bejelölt rajtuk téged is. A szúrós ásványgyapotszálak azért mégis beférkőztek a védőfelszerelés alá, engem is piszkáltak, amikor este bepakoltam az összeizzadt ruháidat a mosógépbe. Akkor gondoltam először arra, hogy vajon más veszi-e le rólad az alsógatyát, amit én mosok.

Az előbbi reccsenésre heves szívdobogással ébredtem a nem túl mély álmomból. Nem tudok visszaaludni, bosszankodom, hogy mindjárt pirkad és én alig pihentem. Érzem, hogy cserepes a szám, itt a tavaszi allergiaszezon, megint bedugult orral és tátott szájjal próbáltam aludni. Kimegyek a konyhába egy pohár vízért. És már tényleg hajnalodik is, sugaras, narancssárgás derengés kúszik az ég sötétkékjébe, az utcalámpák odalent úgy kezdenek pislákolni, mint azokban az esti, kegyelemteli percekben. A mutatóujjammal karikákat rajzolok a konyhapultra az égésfolt köré, amit a régi kávéfőző okozott. Úgy voltál vele, hogy minek felújítani a konyhát, ha spórolhatnánk egy normális otthonra is. Kifestve sem volt, mióta Bálint megszületett, a kis freskói ott virítanak a koszfoltok között a falakon. Meg fogom csinálni, meg tudom csinálni, de a rekeszizmom alá kellemetlen érzés költözik attól, hogy férfi létedre így hagytál itt nekem mindent – eltörve, megkopva. Rékánál vakítóan fehérek a falak, és talán még mindig érezni az új bútorok illatát. Tudhattam volna, hogy magadnak csinálod. Jobbra, majd balra fordítom a törzsem, próbálom kimozgatni magamból a keserűséget. Résnyire nyitom az ablakot, a levegőnek hideg vízszaga van. Hirtelen úgy érzem, össze tudnék esni a fáradtságtól, nem kötöttem én semmilyen paktumot az idővel, hogy két napból egyet kellene csinálnom, visszabotorkálok a háló sötétjébe.

A fényviszonyok hirtelen változásától egy percre szinte teljesen megvakulok. Tapogatnám ki az ismerős tárgyakat, hogy eljussak az ágyamig, de a semmit karmolászom. A levegő poros, kaparja a torkomat. Mezítláb vagyok, valami belém szúr. Felkapom a lábam, lépek egy nagyot előre, de ahol a rövid szálú szőnyegnek kellene lennie, ott puha és ruganyos felületet ér a talpam. A szúrás ezúttal még erősebb, halkan káromkodom. Kicsit óvatosabban vissza az előző állásba, itt legalább stabilabbnak tűnik a talaj. Lassan leguggolok, tenyeremmel a padlót pásztázom. Közben kezd hozzászokni a szemem a sötéthez, sűrűn pislogok, próbálom kisilabizálni a formákat magam körül. A tetőtér stimmel, de valahogy alacsonyabb a plafon. És nem tudom kivenni sem az ablakok, sem a bútorok körvonalát. Nem fellakozott parketta van alattam, hanem nyers fa, szálkák állnak ki belőle, de ez a deszkaféle is csak egy vékony sávban fut előttem, kétoldalt a ruganyos, szúrós borítás, amire az előbb ráléptem. Meleg van, levegőtlen meleg. Valami padlásféle lesz. Négykézláb egyensúlyozva elindulok a gerendán, nem akarok még egyszer az üveggyapothoz érni, mert most már azt is tudom, hogy az ott üveggyapot. Erőltetem a szemem, a lejárót keresem, de nincs. A fejem falnak koppan, itt egy sarok, ahova nem jutott a szigetelőanyagból. Lekuporodom. Szeretnék gondolkodni a következő lépésen, de az ólmos fáradtság még erősebben szorít magához, mint az imént a konyhámban, magzatpózban álomba zuhanok.

Tompa zajokra ébredek. Lépések, beszédfoszlányok. Mindenem zsibbad, nehézkesen feltápászkodom. Kintről beszűrődik némi fény a cserepek között, igen, ez határozottan egy üres padlás. Hosszában néhány masszív gerenda fut, amiket vékonyabb deszkák kereszteznek, ránehezedem az egyikre, billeg. Itt-ott felcsillan az undok üveggyapot. Lassan körbejárom az egész helyiséget, a sarkokat kémlelem, nem bírom a pókokat, meg úgy általában a rovarokat, szerencsére tökéletesen néptelen. Egyedül vagyok idefent.

A zajok felerősödnek, cipősarok kopog, valaki kapkodva pakolászik, kiabálást hallok: nincs meg a kocsikulcs, nem láttad? Ismeretlen hang, de azért összerándul bennem belül minden. Rékát alig hallottam korábban beszélni, csak annyit tudtam róla megállapítani, hogy hadar, mint aki folyton zavarban van. Aztán a következő pillanatban a te baritonod hallatszik. A slusszkulcs persze este a táskádban maradt. Bálintot noszogatod, hogy húzza már fel a cipőjét, elkéstek. Kicsit csillapodik a pulzusom. Ajtó csapódik, felzúg az autó motorja. Az én autóm motorja, a mi régi autónk motorja, kölcsönkérted azokra a napokra, amikor Bálint veled van, mert messze laktok a korábbi életünk helyszíneitől. Arról volt szó, hogy csak te és a kisfiunk ültök bele, hogy oviba hordod vele és a nagyszülőkhöz, erre most Réka vezeti. Beül a helyemre, a műkörmeivel kopog a kormányon. Sosem hagyok semmit a kocsiban, mert pillanatok alatt kupis lesz, de most azon gondolkozom, hogy legközelebb ott felejtek valamit magamból, egy hajgumit vagy a sálamat.

A nappali félhomály sem tár fel semmilyen csapóajtót, semmilyen kijáratot innen. Az órák egybefolynak, jobb híján a gerendákon egyensúlyozgatok és próbálom kitalálni, melyik szoba lehet alattam. Észre sem veszem, mikor értek haza, csak a sötét sűrűsödik a padlás zegzugaiban. Nem zavar, már egész gyorsan közlekedem emlékezetből a kis birodalmamban. A lenti neszezés lassan elül, Bálint szerencsére könnyen és gyorsan elalszik esténként. Lefekszem a széles gerendára ott, ahol a gyerekszobát sejtem és halkan, szinte magamban eldúdolom az altatódalait. Óvatosan kelek fel és átbillegek a hálószobába. A fejemben a ház egy sakktábla, nagyjából egy lóugrást kell megtennem. Csend. Amikor megtaláltam a telefonodban az üzeneteit, képtelen voltam túl sokat elolvasni belőlük a közeledő pánikroham miatt, de az feltűnt, hogy korán kívánt neked jó éjszakát. Biztos mindig kipihent és derűs és nincsenek karikák a szeme körül, mint nekem. Keményen rálépek az egyik keresztben lefektetett deszkára, nagyot reccsen. Aztán újra, pár lépéssel odébb megint. Ugrom egy óvatosat. Dobogok. Hallom, hogy valamit beszéltek, majd kimászol az ágyból. Körbemész minden szobában, a sarkadon jársz most is, pedig jó lenne, ha nem keltenéd fel a fiunkat. Réka lépései nem csatlakoznak be. Elképzelem, ahogy rémülten ül az ágyban, a torkában dobogó szívvel, tehetetlenül, mint egy gyerek. Az arca elé húzza a takarót és várja, hogy visszaérj. Villanykapcsoló kattan, aztán megint csend. Várok egy kicsit, és újrakezdem a műsort. Ideges, fojtott párbeszéd lentről, mászkálás, zavar. A kerítés még nincs teljesen kész a kert hátsó részében, és a szomszéd telek üres, bárki bemászhatott. Ez tetszik, ezzel elleszünk egy darabig, jöhetnek a táskás szemek. Holnap reggel még nagyobb rohanásban lesztek, mint ma voltatok.

Gyűrötten hozod vissza Bálintot a láthatás után. Én kedves vagyok, kedvesen közömbös, igyekszem nem közvetíteni feléd érzéseket, mert abból mindig vesztesen jövök ki. Azért amúgy mellékesen megkérdezem, hogy minden rendben van-e. Grimaszolsz, eleinte csak címszavakat vakkantasz, majd együttérző, bátorító mosolyomat látva egy sor panasz bukik föl belőled a házzal kapcsolatban. Arra gondolok, hogy magadnak csináltad, hogy ennél sokkal több nehézséget érdemelnél, egy jó kis elhúzódó, transzformáló szenvedést, aminek a végére azt kívánod, bárcsak elpárolognál.

Ha elég kitartóan dédelgetem a haragomat és bámulom a sötét várost a konyhaablakból, át tudok lépni az életetekbe. Mindig az éjszaka közepén érkezem, amikor már mélyen alszotok. Ahogy a sötét padláson találom magam, átfut rajtam az ismerős remegés, a végtagjaimból pár másodpercre kimegy az erő, a fejbőröm zsibbad, a gyomrom összeszorul, kiráz a hideg, majd elönt a forróság. Minden alkalommal ezt éltem át, amikor kiderült egy újabb hazugságod. Már tudom, hol reccsen a leghangosabban a gerenda. Helyenként feltéptem az üveggyapotot, azt is tudom, hol kell úgy koppintani a csupasz álmennyezeten, hogy visszhangozzon. Néha futkározom, máskor percek telnek el egy-egy határozott lépésem között. A vér a fülemben dobol, a hatalomtól, amivel éjszakáról éjszakára halálra rémíthetlek titeket, egyszerre érzem magam sebezhetetlennek és végtelenül kiábrándultnak. Egyik éjjel órákon át, lassan adagolom a döngő koppanásokat. Réka egy ponton hisztérikusan felkiált, hogy elég már, mi ez! Üvöltve sír, egyre kimerültebben, és én fent üvöltök vele. Aztán veszekedtek. Gondolom, kifogytál a híresen racionális érveidből, és nem tudod megnyugtatni. Kiszalad az utcára, a ház előtt ültök hajnalig. Rosszul néztek ki. Én sokat fogytam a szakítás után, lecseréltem a ruhatáramat, és átfestettem a hajamat, ahogy illik. De van ez a ránc a két szemöldököm között és a kis makacs kezdemények a szám sarkában, amelyek nem lesznek szelídebbek, hiába használok új krémeket, hiába iszom elég vizet.

Aztán feladjátok, lassan megtanultok együtt élni a zajaimmal, ritkulnak az ingerült fel-alá járkálások, a tétova hahózások, a fáradt sírások és veszekedések. Van, hogy fel sem ébredtek rám, legalábbis úgy tesztek. És az az igazság, hogy én is kezdem elunni a játékot. Már nem fog el olyan erősen a bizsergés, ha beleszippantok a padlás poros levegőjébe. Az üveggyapot kezdi beenni magát minden pizsamámba, a hajamba kapaszkodik és teli van vele az ágyam. Szerencsére már csak egy ágyneműgarnitúrát kell mosnom. Nem érdekelnek a felszűrődő beszélgetéseitek, úgy általában az unalmas kertvárosi életetek. Egy darabig még szórakoztat a félelmetek, de egyre kevésbé hoz lázba. Mintha a saját lakásom minden zegzuga tele lenne felkiáltójelekkel: cserélj le, javíts meg, fess ki, dobj el, ültess át! Szükségem lenne a nappalaimra, amiket tejüveg mögött élek már vagy egy éve. A fejem tele látványtervekkel. Végül egy langyos éjjel felülök a konyhapultra a sarkig nyitott ablak elé, hogy addig bűvöljem a tekergős utcácskák halvány fénykígyóját, míg ott nem termek abban a messzi utcában, ami innen nem vehető ki szabad szemmel. Olyan tiszta az idő, hogy még a város felett is látni néhány csillagot. A legfényesebbre függesztem a tekintetemet. Nappal szinte elviselhetetlen volt a meleg, most mégis nyirkos erdőszag csapja meg az arcomat. Madár csippan, frissen, erősen, nem is lenne túl sok időm pirkadatig. Hagyjuk. Reccsen a parketta a nappaliban, a hűtő halkan berregni kezd. Bálint nagyot szusszan és a másik oldalára fordul az ágyamban, kicsit korábban kéretőzött át.

Dávid Kata Székesfehérváron él. Pécsen tanult egészségfejlesztést és népegészségügyet, leginkább a szakmában dolgozik, mellette pedig a civil szférában. Prózát és módszertani anyagokat ír, de szeret statisztikákkal is bíbelődni.