
A búvár
- Részletek
- Írta: Makk Flóra
Egyforma fekete harisnyát viseltek és sötétszürke szövetkabátot. Sötét hajuk egyformán a fülük mögé tűrve, súrolta a vállukat. Egyikük egy szögletes dobozt tartott két tenyere között. Szótlanul nézték a síneket, aki látta őket, azt hihette némák. Csend vette őket körül. Nem fenyegető, nem áthatolhatatlan, de, mint a víz, idegen közeg.
Volt gyermekkorában egy álma. Arra emlékeztette, habár az álomra már nem emlékezett, csak az érzésre, vagyis az álom érzésének az emlékére, és ahogy túllépte addigi határait – mélyebbre merült mint valaha. Ilyen mélyen már nemigen lehet megmondani, merre a fenn és merre a lenn, és bizonyos értelemben értelmét is veszti ez a két fogalom. Merüléskor a teste megkönnyebbült. Súlyát átvette a víz, felszabadította a gravitáció állandó fáradtságától, engedte lebegni. Sziklaszirteken ugrált lefelé, elrugaszkodott és felemelkedett, majd újra süllyedt, lebegett egy szakadék fölött, mielőtt tovább ereszkedett és feltárult szeme előtt a végtelennek tűnő vízalatti sztyeppe. A lassan hullámzó tengeri fű között ezüstös halak cikáztak. Hosszú, fényes szalagként kanyargó víz alatti folyó szelte át a sztyeppét. Ujjbegyével megérintette a fűszálak hegyét és elindult a vízalatti folyó mentén. Csend volt. Mély, megbonthatatlan csend.
A sínpálya alkonyatba borult. Nyugatról keletnek tartó járatok zakatoltak a sötétség felé, a pályaudvar lepukkant épülete körüli fák göcsörtös, egymásba gubancolódó ágain puhán ült a fagyöngy. A fészekrakó varjak körberajzották a kusza lombokat, apró gallyakat törtek le csőrükkel, károgásuk visszhangzott a környező épületek falai között. A peronon egy ikerpár állt. Soványak voltak, sápadtak és teljesen egyformák. Egyforma fekete harisnyát viseltek és sötétszürke szövetkabátot. Sötét hajuk egyformán a fülük mögé tűrve, súrolta a vállukat. Egyikük egy szögletes dobozt tartott két tenyere között. Szótlanul nézték a síneket, aki látta őket, azt hihette némák. Csend vette őket körül. Nem fenyegető, nem áthatolhatatlan, de, mint a víz, idegen közeg.
Arra ébredt, hogy a vonat egy zökkenéssel megáll. Öt éves volt, a lába még nem ért le az ülésről a földig, a fékezéstől és az álom ernyedtségétől tehetetlenül himbálózott, mint a rongybabák lábai. Eddig apja karjának döntötte a fejét, de a férfi most megmozdult, lapozott a könyvben, majd újra mozdulatlanságba dermedt. A felszállók árnyalakokként suhantak el az ülések között. Kevesen voltak, és egy részük továbbment a következő kocsiba. Az állomás lassan eltűnt az ablak keretéből és a vonat továbbindult. Két fiatal lány ült a szemközti ülésre. Teljesen egyformák. Tekintete egyikről a másikra ugrált, különbséget keresett kettejük között. Nem talált.
– Érdekel?
Nem értette a kérdést.
– Hogy mi van a dobozban… – mondta a vele szemben ülő iker. Hangjában sürgetés és izgatottság. – Találd ki! Találd ki, mi lehet!
– Sütemény?
A lány elnevette magát. A másik, aki a dobozt tartotta, az ablak felé fordult és az elhaladó tájat nézte bágyadtan.
– Sütemény? – kuncogott a testvére. Fészkelődött, zaklatottnak tűnt.
– Nem. Ebben a dobozban valami százszor érdekesebb van. Egy mélytengeri szörnyeteg. Talán a faj utolsó példánya... Az anyukánk hozta fel az óceán mélyéről.
– Az óceán mélyéről?
– Igen.
Felé fordult a másik lány is. Ajkát keskenyre szorította, szája lefelé görbült. Elégedetlenül fintorgott.
– Ne higgy neki – mondta –, csak fantáziál. Édesanyánk tengerbiológus volt. Nemrég meghalt egy búvárbalesetben – lassan beszélt és szárazon. Ahogy az őszi falevelek engedik el az ágat, úgy hullottak ajkáról a szavak. – Holtan bukkant fel az óceán mélyéről. Sodorta a víz, messzire. Most hozzuk a krematóriumtól. A dobozban vannak a hamvai.
– Ne higgy neki, hazudik! A dobozban egy őstengeri lény van.
– Őstengeri lény, mintha bárki elhinné neked.
– Krematórium, mintha ez jelentene valamit. Figyelj, a lény egy üvegben lebeg, formalinba áztatva. Nem élte túl az emelkedést. Az óceán fenekén született és nagyon kicsi esély volt rá, hogy anyukánk élve fel tudja hozni. Döntenie kellett, hogy magával viszi, megvizsgálni és ezzel megkockáztatja, hogy elpusztul, vagy otthagyja a sötétben, de talán soha nem lát újra még hasonlót sem. Tudod, mennyi mindent lehet megtudni egy ilyen lény vizsgálatából? Az óceánról, a vízi életről, az evolúcióról… Tudod mit jelent az, hogy evolúció? Az anyukánk úgy döntött, nem veszteget el egy ilyen esélyt, ezért kezei közé vette a lényt és megpróbált vele olyan lassan és óvatosan emelkedni, ahogy csak tudott. De mégis elpusztult. Már halott volt, mire édesanyánk a hajóhoz ért vele.
– Ne higgy neki. Anyánk soha nem engedte volna, hogy elpusztuljon miatta egy ilyen értékes lény. Az óceán fenekén hagyta ezért, és üres kézzel tért vissza. De nem hagyta nyugodni. Újra és újra alámerült, hogy többet megtudjon róla. Többé sosem találta meg. Egy nap pedig nem tért vissza. Túl mélyre ment és emelkedés közben meghalt.
– Miért hazudsz?
– Te miért hazudsz?
A két lány már nem is figyelt rá. Egymással vitatkoztak egy ideig, majd a beszédtől fáradtan újra némaságba merültek. A csend úgy vette körbe őket, mint a víz. Ketten voltak a hullámzó, a felszín alatti sodrásoktól veszélyes, saját világukban. Az apja fejét előrehajtva bóbiskolt a könyv felett. A következő megállónál árnyalakok szálltak fel a peronról és suhantak keresztül az ülések között. Majd a vonat újra megindult és súlyosan haladt tovább.
Makk Flóra 1992-ben Pécsett született. A PTE BTK Társadalom- és szervezetpszichológia szakirányán diplomázott 2020-ban. Jelentek meg írásai az Irodalmi Páholyban, az Irodalmi Jelen online felületén, a PécsiBölcsész Magazinban, az EHÖK Magazinban, a Napút Online oldalán. Novellákat és verseket ír, jelenleg első regényén dolgozik.