Dänikennek igaza lett

Részletek

Írta: Tamás Nándor

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj.

Hajnalban ébredt. Amióta meghalt ez a hülye, alig aludt. Négy hónap telt el. Lefőzte a kávét, az udvarra néző ablakhoz lépett, a párkányra tette a csésze alját. Még sötét volt, benyomta a Spoty-n a KFT-től Az idegen lényt, és arra gondolt, milyen jó volt együtt Laárék koncertjén. A fiú hátulról ölelte, miközben ment a Bábu vagy.

A srác imádta Az idegen lényt, végtelenítve hallgatták a kocsiban, odakint meg szakadt az eső. A nő már akkor érezte, hogy a másik elvágyódik innen, várja, hogy leszálljon érte az a bizonyos csészealj. Negyvenhét szem Xanax meg némi alkohol hívta le az űrhajót. Átaludta magát a Tralfamador bolygóra, tudta, hogy várják haza.

Hányszor mesélt neki arról, hogy mindenki csak kapirgálja a felszínt, és azt sem tudja, mit keres az univerzumban, hogy itt mindennek egy tál lencse az ára, és az emberek azt hiszik, csak szenvedni vagyunk itt erre a parányi időre. Kívülről úgy tűnhetett, ő is csak kutatja itteni rejtekét. Legalább húszféle munkából próbált megélni az utóbbi években, könyvet árult, sört mért és szotyit a meccseken, mosogatott, bérkutyasétáltatott, öregeket tologatott egy szociális otthonban, néha meg cikkeket, novellákat írt. Holott amióta először olvasott róla Vonneguttól Az ötös számú vágóhídban, csak a Tralfalmadorra vezető utat kereste. Száguldozni akart térben és időben, ennek pedig csak béklyói voltak az eleven test, a dobogó szív, a lüktető vérerek. Hol erősen felizzott benne a vágy, hol tompult az érzés és élni akart még ‒ a nő kedvéért. Végül mégis sikerrel járt, megérkezett. De hisz a nő is tudta, egyszer sikerülni fog neki.

Amióta elszállt innen a fiú, a nő kábultan járt-kelt a világban. Az első hetekben pszichiátriai kezelés, majd táppénz. Képtelen volt kilépni az életbe. Üldögélt a behúzott függönyök mögött, elhanyagolta azt a néhány barátot, aki még kíváncsi volt rá, olykor felhívta az anyját, és megnyugtatta, hogy minden rendben, meg fogja majd látogatni, csak több lett a dolga most, hogy hómofiszban dolgozik. Holott csak néha vállalt egy-egy kisebb fordítást, egyébként bámult maga elé, bőgött, és hol áldotta, hol meg átkozta az istent, hogy annak idején belebotlott a parton a srácba, hagyta, hogy megszólítsa, és azonnal rázúdítsa minden édes és keserű álmát. Nagyon szerette. Le tudta volna vele élni az életét, bár az agyára ment azzal, hogy a fiú olykor napokig szesszel vagy gyógyszerekkel ütötte magát. És ha azon az estén nem balhézik össze Leventével és pattan ki az akkori párja kocsijából, sosem találkozik ezzel a bolond, idegen lénnyel. Most nem ülne itt szügyig gyászban, nem fájna üvöltve a srác hiánya. 

Épp kortyolt a keserű arabicából, amikor éles fénycsóva húzott át az égen, és a nedvesen csillogó gyep kellős közepére érkezett. Megremegett a kezében a csésze, ebből tudta, hogy nem álmodik, és nem a tegnap esti két sör savanyú tompasága kelti a látványt. „Anyám, ez egy űrhajó!” ‒ suttogta, és csak nézte, ahogy leszáll az az izé.

Kinyílt az ajtaja, furcsa zöld fényben ott állt a srác. Talán egy kicsit jobban elállt a füle, mint amikor megismerte és beleszeretett. Tétova léptekkel kiszállt a gépből, és kicsit közelebb jött az ablakhoz. Másodpercekig nézték egymást, a nő elsírta magát, a fiú pedig, miközben mosolyogva integetett neki, azt mondta: „Biziclop.”

Aztán visszatotyogott az űrhajóhoz, és elszállt.

A nő akkor értette meg, nincs miért sajnálnia őt. Nem történt más, csak Dänikennek igaza lett.

Tamás Nándor debreceni újságíró, zenész. Első kötete 2007-ben jelent meg Tájboksz címmel, az ebben olvasható egyik novellája különdíjat nyert a Roham magazin által kiírt prózaíró versenyen. 2009-ben bekerült az elbeszélése a Magyar Napló "Az év novellái" című kiadványába. További könyvei: Hét halálom (2013), Sűrített Paradicsom (Perjés Péterrel közösen, 2017), Isten keze (2018), Isten másik keze (2019).