Hernyák Zsóka: Bestia

Részletek

Írta: Hernyák Zsóka

Az első tompa puffanásra riadtam fel. A Bestia lendületet vett, de az ajtót elvétve a falnak rohant neki teljes erőből. Nyugalom, csitítgatott Zs., előbb-utóbb kifárad, és lefekszik aludni. Nem tudtam megnyugodni, a folyosóról vészjósló morgás szűrődött be. Felpattantam az ágyról, és azonnal öltözködni kezdtem.

Zs. anyját azután neveztem el Bestiának, hogy megette az egyik novellámat, ami egy nívós folyóiratban jelent meg. Zs. ihlette. Már nem emlékszem, pontosan miről szólt, de az volt az utolsó tűrhető szöveg, amit írtam. Adtam egy tiszteletpéldányt Zs-nek, ő pedig hazavitte. Az anyja részegen feltúrta a szobáját, és ráakadt a folyóiratra. Elolvasta a novellámat, kitépte a lapokat, és a szájába tömte őket. Hosszan csócsálta a rossz minőségű, sárgás papírt, az utóbbi idők egyetlen tűrhető szövege pedig hamarosan feloldódott a gyomorsavában. Aznap még két verset is megevett, de az nem érdekelt, mivel nem én írtam őket.

Anyám azt mondta, jól szájba kéne baszni téged, mesélte Zs. az esetet. De miért ette meg a novellát?, kérdeztem. Mert te nem voltál ott, válaszolta Zs. Ezt követően neveztem el az anyját Bestiának. Elképzeltem, ahogy alkoholtól püffedt pofájába tömi a lapokat, dühödten rág, miközben remeg a tokája, és arról fantáziál, hogy az ízetlen papírlapok helyett a bőrömet marcangolja.

Zs.-ék háza régen takaros volt és rendezett, aztán Zs. anyja, aki akkoriban még nem baszott szájba senkit, megindult a lejtőn. Napi fél liter vodkát fogyasztott el, amit néha még fél liter vodkával öblített le. Kertjükben elburjánzott a gaz, és lassan megfojtotta a dísznövényeket. Ősszel a fákról lehulló levelek a nyitott bejárati ajtón át az előszobába sodródtak. Amikor először léptem be Zs. házába, úgy éreztem, megint kint vagyok. A szobák sarkában úgy gyűlt össze a por, mint vastag, piszkosszürke gyapjú. Az amorf masszából helyenként egy-egy fültisztító pálcika, barnás ágacska állt ki. A konyhában már régen elromlott a hűtőszekrény, de az ételek nagy részét még mindig ott tartották. Kivéve a húsféléket, a kolbászok és szalámik helye az ebédlőasztal alatt, a padlón volt. Mit keres ott a kolbász?, kérdeztem, mikor első alkalommal látogattam el Zs-hez. Anyám miatt, válaszolta szégyenkezve. Akkor nem értettem, de ma már igen: a Bestia étkezési szokásai nem mindennapiak.

Mindent egybevetve csodáltam, hogy Zs. túlélte az elmúlt harmincöt évet. Az anyja úgy garázdálkodott a házban, mint egy kiszámíthatatlan, nagytestű ragadozó, Zs. szobáról szobára menekült előle. Bebújt az ágy alá, a szekrénybe, a foszladozó kárpitú kanapé mögé. A zsákmányállatok élete nehéz, de Zs. az évek folyamán megedződött. Amikor hazaér a munkából, akkor kezd el inni, mesélte. Az első egy óra nem vészes, járkál fel-alá, motyog magában. Mikor  morogni kezd, általában elmegyek itthonról. Ha nem tudok hova menni, akkor elbarikádozom magam. Csak ezt a széket kell a kilincs alá illeszteni, látod, és nem tudja kívülről kinyitni az ajtót. Párszor lendületet vesz, nekiszalad, de addigra már annyira részeg, hogy csak bukdácsol, nem jelent veszélyt. Veszélyt?, kérdeztem. Nem tud bejönni, ez egészen biztos, válaszolta Zs. elégedetten.  

Az első tompa puffanásra riadtam fel. A Bestia lendületet vett, de az ajtót elvétve a falnak rohant neki teljes erőből. Nyugalom, csitítgatott Zs., előbb-utóbb kifárad, és lefekszik aludni. Nem tudtam megnyugodni, a folyosóról vészjósló morgás szűrődött be. Felpattantam az ágyról, és azonnal öltözködni kezdtem. Addig nem tudsz elmenni, amíg ki nem dől, suttogta Zs., de nem elég halkan, mert a Bestia megneszelte, hogy én is ott vagyok. Az a picsa van itt, szétbaszom a száját, üvöltötte. Miket ír ez? Kiskorában kellett volna kádba fojtani. Ha én lennék az anyja, tettem volna róla, hogy blööe, hányta el magát. Gyomrának tartalma szürkés árnyékként csordogált az ajtó tejüvegén.

Ha el akarsz menni, most indulj!, mondta Zs., úgyhogy vállamra kaptam a táskámat, elvettem a széket a kilincstől, felrántottam az ajtót, és kiugrottam a folyosóra. A Bestia a falnak dőlve hortyogott, nedves pofáján meg-megcsillant a nyitott bejárati ajtón beszüremlő holdfény. Visszafordultam, hogy elköszönjek Zs-től, de addigra már újra elbarikádozta magát, láttam, hogy a nehéz tölgyfaszék ismét a kilincset támasztja. Az üvegen csordogáló gyomortartalom szétfolyó keretként fogott közre kisebb-nagyobb papírdarabokat. Közelebb hajoltam szemügyre venni őket. „túlél”, „nyugal”, „stia”, olvastam. Bár halványan ismerősnek tűntek a szótöredékek, nem éreztem őket magaménak. Innentől kezdve nem múlik rajtam semmi, nyugtattam magam, és a hátam mögött erősödő morgás kíséretében, a kijárat felé vettem az irányt.

Hernyák Zsóka 1991-ben született. Két prózakötete jelent meg (Morze, Vadas). Jelenleg Zentán él.