
Haász János: Negyvenkét perc
- Részletek
- Írta: Haász János
A vasúti dolgozók megszokták, hogy a szájukat evésre és ivásra kell használni. Esetleg böfögésre. Okoskodó kérdésekre semmiképp. Meg egyébként is, miért kellene mindenben okot keresni.
A Csaba Királyfi Intercity mindennap negyvenkét perc késéssel érkezett a nagypusztai vasútállomásra. Minden egyes nap pontosan ennyivel. Mintha a menetrend ezt írná elő. Bár ha ezt írta volna elő, talán nem sikerül ilyen percre pontosan mindig ugyanannyit késni. Az állomás ekkortájt már teljesen néptelen volt. A Csaba Királyfi egyébként is az utolsó vonatok egyike lett volna, de az állandósult késésével az utolsó utáninál is utolsóbb lett belőle.
Mire befutott, a hajléktalanok és kéregetők már szétszéledtek, többségük a közeli aluljáróban aludt. Néha, az enyhe nyári estéket kihasználva, a patakparton. Imre, az állomásfőnök ilyenkorra rég megette a büfékocsisok maradékából származó vacsoráját, hol lepényt, hol szendvicset, megitta rájuk a kisfröccsöt unicummal, persze csak a gyomra végett. A tévében már azoknak a délelőtti sorozatoknak az éjszakai ismétlése futott, amik már délelőtt is ismétlések voltak, az előző délutáni adáséi. A biztonsági őrök bezárták a váróterem ajtaját, és visszavonultak áporodott levegőjű szobájukba. Laci, a pénztáros bement Imréhez, ivott vele egy kis fröccsöt és unicumot. Csak az ökör iszik magában, Imrém. Aztán hazaballagott.
A vonat minden éjjel úgy érkezett meg és indult tovább, mintha nem is létezne. Felszálló, leszálló itt sosem volt. A szolgálattevő kiballagott a hármas vágányhoz, mindig oda, és felemelte a tárcsát. Őt is Imrének hívták. Van ilyen.
Miután továbbengedte a vonatot, beugrott az állomásfőnökhöz. Csak az ökör iszik magában, Imrém. Hogy ezt az állomásfőnöknek vagy magának mondta-e, nem tudjuk. Miután ittak egyet, ami a legritkábban volt egy, átment a váróterembe. Általában ott aludt. A biztonsági őr utálta, hogy felébreszti őt éjnek éjjelén, hogy bejusson oda. Imre meg a biztonsági őrt utálta, amiért hajnalok hajnalán felzavarja. Mert jön a takarító, mondta. A takarítót is utálta. Az ő nevük mindegy, többé már nem bukkannak fel.
Minden áldott nap negyvenkét perc késéssel tért aludni a nagypusztai vasútállomás. Soha senki nem firtatta, miért. Miért késik mindennap, és miért pontosan ennyit késik az a vonat. Fel- vagy leszálló utasok, akiket érintett volna a dolog, nem voltak. A vasúti dolgozók megszokták, hogy a szájukat evésre és ivásra kell használni. Esetleg böfögésre. Okoskodó kérdésekre semmiképp. Meg egyébként is, miért kellene mindenben okot keresni. Imre, az állomásfőnök ilyenekre gondolt, aztán általában ivott egyet. Ha a szükség úgy hozta, akár magában is.
Aztán egy májusi estén történt valami. Egészen pontosan május huszonötödikén.
Amikor a Csaba Királyfi Intercity befutott, és Imre, a szolgálattevő szusszanásnyi időt sem hagyva neki, már kezdte is emelni a tárcsát, nyílt az egyik ajtó. Félúton megállt a tárcsa, pedig a szolgálattevő sietett volna Imréhez, az állomásfőnökhöz. Nagy szomjúság gyötörte egész nap, vágyott a gyöngyöző italokra. Az évszakhoz képest szokatlanul meleg volt aznap. Persze mostanában már mi az, hogy évszakhoz képest?
Kopaszodó, középkorú férfi szállt le. Szövetkabátban volt és szövetnadrágban, kezében sporttáska. Átlagos férfinak tűnt, azt leszámítva, hogy vállán egy törülköző volt keresztülvetve. Ez még a szokatlanul meleg nap éjszakáján is indokolatlannak tűnt. Ha még fecskében lett volna, talán érthető a vállra vetett törülköző. De így, szövetruhában!
A férfit láthatóan nem zavarta a különös viselet. Odalépett a szolgálattevőhöz, és könnyed közvetlenséggel megszólította. Valami idegen nyelven. Imre széttárta a karjait. Közben felbukkant a másik Imre is, az állomásfőnök. Ezt látnia kellett. Egy utas. Ilyenkor! A hivatástudat vezérelte, mondta később emennek az Imrének. Valójában a kíváncsiság. Nem mintha számított volna.
Az utas, aki ekkorra elveszítette utasjellegét, hiszen nem tartózkodott a vonaton, és azt sem tudhatták, van-e, volt-e érvényes menetjegye, esetleg helyjegye, pótjegye, kiegészítő jegye, bármilyen jegye, adott napra vagy hónapra érvényes ország- vagy vármegyebérlete, az esetleges kedvezmények igénybevételére jogosító igazolványa vagy hatósági dokumentuma, egyszóval rendelkezésére állt-e mindazon iratmennyiség, amivel utassá minősülve, szabályosan utazhatott odáig, ismét mondott valamit. Imre és Imre összenéztek. Jóindulatuk és segítőkészségük végtelen volt, idegennyelvtudásuk véges. Nullához konvergálóan az.
A vonat sípolt. Az utas állt. Imre, hogy melyik, mindegy is, mélyen a szemébe nézett, és azt mondta, mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe. Az idegen nézte őt. Imre megismételte a mondatot. A másik Imre is csak nézte őt. Nem tudta, honnan szed ilyeneket. Ő maga sem tudta.
Az idegen megcsóválta a fejét. Aztán elindult a sínekkel párhuzamosan az éjszakába, a vállára vetett törülközőt meglebegtette a szél. Ez különös volt, mert egyébként nem is fújt.
A Csaba Királyfi Intercity másnap pontosan érkezett. Harmadnap huszonhárom perc késéssel. Aztán négy perccel korábban. A nagypusztai vasútállomást felbolygatta a kiszámíthatatlanság. A dolgozók ezt nem bírták sokáig, Imre és Imre és Laci egymás után mondtak fel. Döntésüket a rendszertelenséggel magyarázták, amit a Csaba Királyfi Intercity kiszámíthatatlan érkezése hozott az életükbe.
A vasúttársaságnál valaki megjegyezte ugyan, hogy a Csaba Királyfi Intercity már évek óta nem közlekedik, de a következő átszervezésnél őt is, és az ügy kivizsgálásával megbízott segédelőadó-helyettest is leépítették. Az akta egy banános doboz aljára került különféle nagyívű fejlesztési tervek mellé. Imréről és Imréről és Laciról senki sem hallott többé a vasúttársaságnál. Igaz, addig sem.
Haász János író, újságíró. Négy önálló könyve jelent meg, a Telex tárcarovatának alapító szerkesztője, több antológiát szerkesztett. Legutóbbi kötete: Apa mobilja (Móra kiadó, Már tudok olvasni-sorozat, 2024)