Tóth-Bertók Eszter: A hegy

Részletek

Írta: Tóth-Bertók Eszter

Jobb móka volt ez, mint a lengőteke, pedig azzal még egyedül is szeretett játszani. Olyankor ő hagyta nyerni magát. Az anyja meg szurkolt neki, gyerünk, ez az, hajrá, kiabálta minden lendítésnél, közben megforgatta a húst a kontakt grillen, aztán megint odanézett, és úgy mosolyogtak egymásra, mint akik közös titkot őriznek.

Évek óta nem volt a hegyen. Már arra sem emlékszik, miért hegynek hívták, biztos az apja találta ki. Az is tőle jön, hogy tejfölös túrónak hívja a körözöttet, pedig Anna mindig kijavítja, hogy olyan nem létezik, a körözött az körözött, a tejfölös túró meg maximum csak összekevert tejföl és túró. Mindegy, szokta mondani Annának, és sokszor mondja ezt akkor is, amikor egyáltalán nem gondolja úgy, hogy mindegy.

Általában túl fáradt hozzá, hogy bármi mást válaszoljon. Áll könyékig feltűrt ujjú ingben a konyhában, szeleteli a sonkát, klopfolja a karajt vagy veri fel a tojást a rántottához, és agyal valami munkahelyi dolgon, mondjuk azon, milyen címet adjon a prezentációjának, Diverzitás a HR-ben vagy A sokszínűség szerepe és hatásai a hatékonyságnövelésben. Amíg vacsoráznak, mindig a konyhaszigeten hagyja a mobilját, de az asztaltól is látja, hogy folyamatosan villog. Ha nem lenne némára állítva, szüntelenül csipogna. Amióta az IT-ről átkerült vezetőnek a HR-re, annyi e-mailt és Teams-üzenetet kap, hogy már fogalma sincs, hogy néz ki a háttérkép a zárolt képernyőn. Pedig azelőtt azt nézegette, ha ki akart kapcsolni kicsit, mosolygott rá a három gyereke, legszélesebben Lili a jobb felső sarokban. Mostanság az is csak órákkal, néha napokkal később esik le neki, hogy fontos magánlevelet kapott, amire választ várnak tőle, vagy hívta az anyja, és vissza kéne hívnia.

Anna ki nem állhatja az anyját, az anyád, így hívja, és azt mondja, kivan tőle. Hogy miért, azt sosem kérdezte.

Délután hívta vissza Szomszédágit – őt is az apja nevezte el így –, az anyja közvetlen szomszédját. Alig csengett ki, rögtön felvette, aztán hümmögött, mint aki nem tudja, miért kereste. Végül csak rakosgatta egymás után a szavakat, hogy az édesanyád, Istenem, az édesanyád, a folyosón, ott feküdt szerencsétlen, kabátban, mellette a karoskosár.

Nem tudott megszólalni. Hirtelen az jutott eszébe, milyen jó, hogy olyan zárat szerelt fel az anyjának tavalyelőtt, amit akkor is ki lehet nyitni kintről, ha belülről benne van a kulcs. Vajon másnak is adott pótkulcsot, vagy csak Szomszédáginak, merült fel benne, de közben hallotta, hogy a nő megint beszél, mindenszentekre indulhatott koszorúkat rendelni, mondta, a karoskosárban volt egy képeslap, a hátulján lista, hogy tizenkét mécses kell, hat koszorú és a Feriére jó lenne egy kis zöld a hegyről.

Egyből haza akart menni, útközben gondolta meg magát, hogy lehajt Kenyeri felé, és visz a hegyről valami zöldet a koszorúhoz. Nem volt benne biztos, hogy jól emlékszik az útra, hangosra állította a navigációt, gépies női hang mondta, hogy a következő lehetőségnél fordulj balra, kétszáz méter múlva a körforgalomnál hajts ki a második kijáraton, túl gyorsan mész. Egy idő után már nem hallotta, vagyis de, csak olyan volt, mintha két emberré vált volna. Az egyik követte az utasításokat és vezetett, a másik pedig kint volt a hegyen, és magára húzta a kinőtt melegítőalsóját, az unokatesótól elkuncsorgott méregzöld Budmil pólót meg a játszós sportcipőt, és ment füvet nyírni az apjával.

Ő mindig a kert bal oldaláról indult, az apja a jobbról, és középen találkoztak. Minden fordulónál felnéztek egymásra, és mosolyogtak, végül adtak egy ötöst egymásnak. Jobb móka volt ez, mint a lengőteke, pedig azzal még egyedül is szeretett játszani. Olyankor ő hagyta nyerni magát. Az anyja meg szurkolt neki, gyerünk, ez az, hajrá, kiabálta minden lendítésnél, közben megforgatta a húst a kontakt grillen, aztán megint odanézett, és úgy mosolyogtak egymásra, mint akik közös titkot őriznek. Ha a szomszédok ott voltak, sosem játszott magában, vagy legfeljebb hátul, a kisház mögött, ahol senki nem látta. Kerítést épített ágakból, és közé tett néhány gilisztát, nézte, hogy tapad rájuk a föld, egy-egy fűszál, rácsúsznak-e véletlenül egymásra, és figyelte, hogyan ügyeskedik ki magukat a kerítésen.

Újratervezés… Százötven méter múlva fordulj jobbra, hallja, figyeli a telefonon a térképet, aztán az utat nézi és jobbra fordul, ráhajt egy kaviccsal szórt földútra, ami ide-oda dobálja az autót, rázkódik a teste. Akkor rázkódott így, amikor hozta a léceket az apjának a magaságyáshoz. Ott térdeltek a fűben a kisház mögött, mértek, illesztettek és szögeltek. Gyorsan ment a dolog, pedig ő nem igazán figyelt oda, az oda-vissza himbálódzó kemós tasakot nézte az apja nyakában. Az alacsonyabb ágyásba uborkát ültettek, egyből állítottak mellé egy dróthálós kerítést is, hogy legyen mire felfutnia, a két magasabba a paprika, a paradicsom és a zeller ment. Az eperrel, a málnával és a petrezselyemmel az anyja foglalkozott, jól össze is vesztek az apjával, hogy miért a madáritató mellé ülteti az epret, de hamar elsikkadt a dolog, az anyja csak annyit válaszolt, neked az nem mindegy?

Egy ideje nem szól semmit a női hang. Nincs térerő. Kiveszi a telefont a szélvédő belsejére rögzített tartóból, az anyósülésre dobja. Egyenesen halad, fel egy töltésre, az út egyre rosszabb és vizesebb, már tiszta sár lehet az autója, hazafelé majd lemosatja, gondolja, aztán észreveszi balra az ismerős lehajtót.

Itt szoktak lemenni a hegyre, de nem, az egy másik, az sokkal jobban lejt, lefelé ijesztően megdől az autó. Gyerekkorában legalábbis ijesztőnek találta, azóta is emlékszik rá, hogy egészen addig szorította a csukott szemét, amíg le nem értek. Lassít, de nem tudja eldönteni, lehajtson-e itt vagy menjen tovább, annyira felidegesíti magát, hogy begörcsöl a lába. Megáll, üresbe teszi a váltót, behúzza a kéziféket, kicsatolja a biztonsági övét, és kiszáll a kocsiból.

Magasba emeli a kezeit, nyújtózik egyet, behajtja és kinyújtja a lábát, lassan el is engedi a görcs. Úgy dönt, elmegy egy darabon gyalog, megnézi, a következő lehajtó lesz-e a jó. Elindul, közben arra gondol, hogy ezer éve nem járt erre, pedig egy ideig mondogatta az anyja, hogy ki kéne menni a hegyre, ő menne, de kocsi nélkül hogyan, ott a magaságyás, az uborka, az eper, milyen világ lehet már ott, hogy majd, ha valamikor lenne rá ideje, kinézhetnének, de neki persze mindegy. Aztán nem gondol semmire. Csak megy. Ahogy hátranéz, már alig látja az autót.

Tóth-Bertók Eszter 1990-ben született Sárváron. A Pécsi Tudományegyetemen filmelméletet és filmtörténetet hallgatott, mesterdiplomát a Budapesti Metropolitan Egyetemen szerzett kommunikáció- és médiatudomány szakon. Jelenleg Budapesten él és közösségi média menedzserként dolgozik. 2021 óta tagja Szeifert Natália oNline Szövegműhelyének.