Szerényi Tamás: Karácsonyfadísz

Részletek

Írta: Szerényi Tamás

A kérdések elpárolognak, mint az izzadság, érzem, a hátamat veri a víz, megint korán jött a nyár. Május elseje van, plusz Európa-nap, az egyik standnál hurkapálcára ragasztott EU-s zászlócskákat osztogatnak, de nem kéri senki, csak a lufikat.

Csendben nézelődök, a kezemben fagyi, az unokahúgomnak vettem, a nővéremmel együtt eltűntek, talán felültek a körhintára. Az egyik pavilon mellett téblábolok, a sapkám a fejembe húzva, muszáj, a színpad előtti placcot telibeveri a nap, a víztorony bádogborítása minden sugarát megkétszerezi.

Már évek óta nem majálisoztam itthon. Közepes tömeg kavarog a téren, egy kissrác keze lendül, nem éri fel a bokszgépet, nagy nevetés, az apja barackot nyom a fejére, aztán ő veszi fel a támadóállást. Valahonnan ismerős, de nem közvetlenül, mintha valakinek a fia vagy a testvére lenne. A fagyi olvad a kezemben, körbenyalom, az ujjamra csöpög a sárgadinnye, majd veszek másikat Zsaninak.

Nagy puffanás, a bokszzsák felcsapódik, a számláló pörög, nyolcszáz után lassulni kezd, huszonhétnél megáll. Az apuka a fejét ingatja, bedob egy kétszázast. A gyerek az anyja lába mögé bújik, aki mobillal veszi az újabb próbálkozást. Apuka terpeszbe áll, de ezúttal közelebb lép, majd félfordulatból bevisz egy parasztlengőt. Valaki füttyent, a számláló kilencszáz fölé kúszik. Az igen, báttya! – veregetik meg a vállát.

Az arcát figyelem, kerek arc, ritkás haj, széles vállak és masszív sörhas, vajon honnan ilyen ismerős? Az egyik árus odaköszön neki: Szevasz Miska! Lekezelnek, puszi jobbról-balról, és ahogy leszegi a fejét, felismerem – hát persze! –, ő Sónyák Miska, más nem is lehetne, vagy lehetne, csak nem ebben a faluban, nem ebben a térségben.

Miska kicipzározza az övtáskáját, kivesz egy köteg pénzt, abból fizet, majd nagyot kortyol az energiaitalból. Ez vajon ugyanaz a tatyó? Régen ott tartotta a cuccot, ha kérted, seccperc alatt megtekerte. Ez is ütött-kopott, de máshogy. Vajon mit dolgozik? Az apját lecsukták, anyám mondta egyszer, talán a nagynénémmel beszélgetett. Na és azt hallottad, Juci? Mindenkiről mindent tud.

A fagyi lecsöppen a cipőmre, kezdem feladni, mellettem az egyik törzsvendég magában táncol. Miska benne volt az atlétikacsapatban, kislabdával ő dobta a legnagyobbat az egész évfolyamon. Most ránézésre úgy 120-130 kiló, a vékony, szálkás fiút mintha lenyelte volna egy másik, egyedül a szemei ugyanolyanok, minden más vastagabb, elnyűttebb.

Vajon mit mondanék, ha felismerne? Egyáltalán emlékezne rám? Vagy az már neki egy másik élet? A kérdések elpárolognak, mint az izzadság, érzem, a hátamat veri a víz, megint korán jött a nyár. Május elseje van, plusz Európa-nap, az egyik standnál hurkapálcára ragasztott EU-s zászlócskákat osztogatnak, de nem kéri senki, csak a lufikat. Tizenöt éve azon az EU Rock fesztiválon ő is ott volt, amikor engem először itattak töménnyel. Gyere csak ide! – mondta az egyik srác, és már nyomta is a kezembe a paprikás vodkát. Úgy igyad, hogy kétszer csíp – röhögött. Gondolom, azt is Ukránból csempészték, mint a cigit, zárjegy nem volt rajta, és utólag hálás lehetek, hogy nem vakultam meg tőle. Együtt jöttünk fel meghallgatni a helyi tribute zenekarokat, átvágtunk a földutakon, amik papíron le vannak aszfaltozva, mindegyik valami virág nevét viseli, pipacs, szegfű, liliom.

A fagyi teljesen elolvadt, kidobom a konténerbe. Miskát hirtelen elkapják hátulról, az egyik haverja szórakozik, aztán mesél egy viccet, röhögnek, de Miska viszonozza a fojtófogást, a sztreccspóló majd szétreped a karján. A bokszgép közben felcsapódik, egy vézna srác rögtön mondja, hogy nem ér, még egyet. És én vajon mennyit tudnék ütni? Karcolná a nyolcszázat? Régen karcolta volna?

Közben a felesége odaszól Miskának. Adj már egy tízest – mondja, nincs benne semmi sürgető, a már errefelé az udvariasság jele, valamelyik nyelvészeti kurzuson vettük, puhítja a felszólítást.

Miska itt maradt, én elmentem egyetemre, az ificsapatba még kéthetente visszajártam védeni – ő volt a balhátvédünk –, aztán elegem lett mindenből, a hétvégi meccsekből, a sok buszozásból meg a fingszagú öltözőből, és egyszer csak nem jöttem többet. Ezután, kis túlzással, csak karácsonykor jártam haza. Ő közben kiment dolgozni, hazajött, lett egy felesége, született egy gyereke, de ezeket már csak Facebookról tudom.

Legszívesebben megkérdezném, megvan-e még neki a régi, búzakalászos, címeres mez, és emlékszik-e még arra az utolsó másodperces gólra, amivel feljutottunk a megye egybe, de már nem tudom, hogy szóljak hozzá, errefelé a gombóc fagyit gömbnek mondják, a Mihályt Miskának, a hozzám hasonlót pedig idegennek.

Anyám szerint is úgy viselkedek, mint egy idegen, panaszkodik, hogy ritkán hívom, kérdezgeti, merre jártam hétvégén. Néha igazán felhívhatnám, nem ráérek? A ható igeképző a cselekvés lehetőségét fejezi ki, a -ná, -né, a feltételes mód jele. Hiába mondanám, nem értené, hogy fáj, nem a hangja fáj, hanem a zuhanás, illetve az csak félelmetes, a becsapódás, na az fáj.

És ahogy körülnézek már nem csak Miska ismerős, nagy tokájú férfiak jönnek, tagbaszakadt mind, – száz kiló alatt a férfiember karácsonyfadísz ugyebár –, de a szemük elárulja őket, a suli mögé jártunk ki cigizni, azzal a műszempillás lánnyal meg be Nyíregyre, de sosem vett észre; egy anyám korabeli nő a biciklijét tolja, Editke néni, jut eszembe, és vele együtt a Csókolom, Editke néni formula – őt a könyvtárból ismerem. Végül az osztályfőnököm is felbukkan – a jelenet, akár egy tabló –, az emelvényen áll, rázza a kezeket, jellegzetes arcok válnak ki a tömegből, a nap egyre erősebben tűz, valaki rám köszön, Szevasz! – mondanám, de csak integetni bírok, Zsaniékat keresem, rég letelt a tíz perc, ennyi idő alatt még a nagyhinta is körbeér. 

Miska még itt van, ebbe kapaszkodom a tölcsér helyett, milyen rossz is üres kézzel, tétlenül állni, szinte felér egy beismeréssel.

Póniló nyerít, a gyerek azt nézi, majd felvesz valamit a földről, odaviszi az apjának. Miska épp beszélget valakivel; a gyerek mutatja neki, mit talált. Miska elveszi tőle, közben rá se néz, úgy magyaráz a haverjának. A kisfiú erre sírni, üvölteni kezd, a nadrágját tépi. Miska rászól, hogy fejezze be, a gyerek meg se hallja, toporzékol tovább. Az apja lehajol hozzá, mintha vigasztalni akarná, de ölelés helyett a gyerek kap egy akkora pofont, hogy attól elhallgat. Az anyja rángatja el onnan, a többit nem látom, kitakarja egy imbolygó luficsokor, középen Dumbóval.

A zsebre gyűrt kézpénzt morzsolgatom, Pesten minden háromszor ennyibe kerül. Mellettem hatalmas kondérban készül a kék-sárga, Európa-ízű vattacukor.

Frissítő, édesség, szuvenír? – kérdezi egy árus, akivel véletlenül felveszem a szemkontaktust, a fejemet rázom, előttem a földön sárgadinnyés csöppenés. Ahogy arrébb lépek, beleütközöm valakibe, nem sikerül elhúzódni, ennyit a kapusreflexekről. És mielőtt még eltűnnék a tömegben, végre észreveszem Zsanit, kézen fogva jönnek a nővéremmel. Zsani engem néz, a fagyit keresi, és mikor látja, hogy üres a kezem, a szája legörbül. Én megkönnyebbülve sóhajtok, és intek a vattacukrosnak.

Szerényi Tamás 1991-ben született Nyíregyházán, több mint 15 éve hobbibudapesti. 2023 óta a FISZ Fiatal Írók Szövetségének tagja. Versei és novellái jelentek meg a Látó, a Kalligram, az Apokrif, illetve a Kortárs folyóiratokban. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, cikkekkel, interjúkkal, reklámszövegekkel.