Takács Nándor: Misina

Részletek

Írta: Takács Nándor

Kezdetben volt az eszem. Először csak álmok laktak benne. Később jöttek a szavak, végül belefért a sötétség riasztó csöndje is.

Misina haja

A régi lőtéren felállítottak egy hatalmas trambulint, hogy ugrálhassanak rajta az emberek. Sokan kimentünk megnézni. Néha valaki elvétette a célt, és a földre zuhant. Ilyenkor elfordítottam az arcomat, de a lány, aki mellettem állt a tömegben, remekül szórakozott.

–  Nézd, hogy pufognak! – mondta, és hangosan nevetett.

Erre én is odanéztem. Tényleg nagyokat puffantak, amikor földet értek. De a lány már jobban érdekelt. Óvatosan megböktem a vállát.

–  Hogy hívnak?

Felém fordult s végigmért.

–  Ha akarod, szólíts Misinának.

Később feltámadt a szél, és boldog voltam, mert az arcomba fújta Misina haját. Azt mondogattam magamban: ezek Misina hajszálai. Az emberek továbbra is potyogtak a játékszer mellé, de aztán mind fölkeltek, és nevetve újra sorba álltak.

Az álom

Misina álmodott valamit, és nekem is elmesélte. Úgy mesélt, hogy az ember beleképzelhette magát, így aztán vigyázni kellett, mert Misina tudott nagyon szomorúakat is álmodni. Amikor megkérdeztem, honnan jönnek ezek a szörnyűségek, azt felelte: az ókori görögöktől. És én megfogadtam, hogy mindent el fogok olvasni, amit az ókori görögök írtak, mert tudni szeretném, Misina mitől olyan szomorú, hogy néha még a leveshez sem nyúl az ebédnél. Az álom egyébként így szólt:

„Nagyon messze jártam. Onnan tudom, hogy messze, hogy az égvilágon semmi sem volt ismerős. Sem a házak, sem a fák, sem a felhők az égen. Emiatt félni kezdtem egy kicsit. De aztán jött egy róka, megszaglászott, én meg rámosolyogtam. Erre nagyon pici lett, olyan kicsi, hogy elfért a tenyeremben, és visszamosolygott, miközben simogattam. Azután egy madár szállt le hozzám, igen szigorú szemekkel, és baljósan nézte a rókát a tenyeremben. A picinyke állat félni kezdett. Úgy döntöttem, megszelídítem azt a madarat. Már amikor nyújtottam felé a kezemet, tudtam, hogy sikerülni fog: a sasforma madár lépett egyet, harcias fejét tenyerem alá hajtotta, és ölembe fészkelte magát. Nem sokkal később emberek jöttek, rongyos ruhákban, a fejük kopaszra nyírva, és ijesztő arccal néztek le rám. Próbáltam mosolyogni, de úgy éreztem, menten sírva fakadok. Az emberek észrevették szándékomat, de nemhogy kisebbek lettek volna, inkább még nagyobbra nőttek, végül rám tapostak, és én elvesztettem a két kicsinyke állatot. Mikor felébredtem, még éreztem szívük dobogását ökölbe zárt kezemben.”

Kezek

A folyóparton ültünk, mert Misina azt mondta, minden folyónak saját zenéje van, én pedig hallani akartam, miért szereti Misina a folyók hangját. Már jó ideje ücsörögtünk a fűben, és én még mindig csak a csobogást hallottam. Azt mondtam Misinának:

– Én nem hallom a folyó zenéjét, de ha neked jó itt, bármeddig maradhatunk.

Akkor Misina felemelte a fűből a kezét, és a kezemre tette. Azután azt mondta:

– Ha úgy akarod, együtt maradhatunk, de ahhoz először meg kell tanulnunk valamit.

Nagyon boldog voltam, és bármit hajlandó lettem volna megtanulni. Remegett a hangom, mikor megkérdeztem, mi lenne az. Misina így válaszolt:

– Nekem azt, hogy az enyém vagy, neked pedig, hogy én a tiéd vagyok.

Bólintottam, de már csak könnyeimen át láttam Misina szőke fejét, ahogy a folyó felé fordítja megint, átadva magát a zenének, amit én nem hallhatok.

Jelentés

Ketten ültünk a lugasban. Nyár volt, és gyerekek szaladgáltak körülöttünk. Misina is ott volt, szemben ült velem és mosolygott. De nem úgy, ahogyan szokott, hanem nyugodtan, hosszan tartóan. Ennyi volt az álmom. Vagyis csak ennyire emlékeztem belőle. Megkérdeztem Misinát, mit jelenthet. Abbahagyta, amit csinált, és rám nézett. Vesszőkosarat font éppen.

– Azt jelenti, hogy még sokáig együtt leszünk.

Azután hosszú percekig nézett a szemembe, türelmesen, ahogy azelőtt soha. Láttam, ahogy fürkészi arcomat, azután kezei újra megmozdultak, megkeresték ölében a kosár széleit.

– Honnan tudod? – kérdeztem, mert láttam, hogy biztos a dologban.

– Épp most árultad el – felelte. És én tudtam, hogy azért mondja ezt, mert elhiszi, amit az álmok mondanak.

Hazafelé

Mondom Misinának, ez itt a kanyar, ahol esténként vadak kelnek át.

Misina némán bólogat.

Mondom Misinának, erről a dombtetőről látszik legtovább a nap.

Misina odatartja arcát a nap sugarainak.

Mondom Misinának, a faluvégi házhoz érve mindig eszembe jut.

Misina oldalra fordítja fejét.

Mondom Misinának, ha szigorú velem, én úgy is vele maradok.

Misina lehunyja szemét.

Mondom Misinának, bátran higgye el,

de Misina jobban tudja mindig, mit akar.

Misina sír

Egy reggel megkeményedett a szívem.

Elátkozott reggel volt, egyedül ültem a konyhában. Hamarosan felébredt Misina is. A fürdőszobába ment és megnyitotta a vizet. Ekkor hallottam meg a sóhajtásokat. Hosszan füleltem, és arra jutottam, nincs közöm a síráshoz. Sajnáltam őt, mert azt hitte, a víz csobogása elnyomja majd a hangokat. Nem keltem fel a székből, nem kérdeztem meg, mi a baj. Eldöntöttem magamban. Bárcsak emlékeznék, mire jutottam.

Ez a reggel távolodik, de nem múlik el soha. Képei ott gyűrődnek valamelyik sarokban, abban a régi házban, ahol akkoriban éltünk Misinával. És itt vannak a fejemben, örökre beleragadva, hogy ne felejtsem el, milyen, amikor a szívem megkeményedik.

Ész

Kezdetben volt az eszem. Először csak álmok laktak benne. Később jöttek a szavak, végül belefért a sötétség riasztó csöndje is. Az iskolában aztán rengeteg dolgot gyömöszöltek belé. Mikor úgy éreztem, hogy eszem már túl nagyra nőtt, eldöntöttem, hogy többé nem fog érdekelni semmi. Egyszerű munkát vállaltam, halk emberek között, szép ruhám volt, és a munka végeztével minden este az ablakban cigarettáztam. Odáig egyszerűsödtem, hogy végül csak bámultam kifelé az ablakon, és nem volt többé se munkám, se cigarettám. Akkoriban találkoztam Misinával, és elmeséltem neki, amennyire tudtam, az egész életemet. Azt mondta, ne bánjak semmit, mert amit addig tanultam, nem ér valami sokat, és ő majd megtanít az életre, amúgy igazából.

Mióta Misina elment, egyre több minden jut eszembe az előtte való időkből, és úgy látom, rám kellett találnia, és az se baj, hogy később elhagyott. Mert az eszemnek változnia kellett, és ebben neki is nagy szerep jutott. Kiderül majd, remélem, mire megyek vele.