Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Részletek

Írta: Tóth-Bertók Eszter

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Néha elképzelem, hogy meghaltam.

Például, amióta láttam a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, csak úgy tudok villamosozni a Kálvin tér és az Astoria között, hogy közben hallom a fejemben Áront, amint azt mondja, csak megyek a Nemzeti Múzeumba egy Monarchia korabeli érmekiállításra és meghalok, és látom magamat, ahogy épp összeesek a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. És kész, vége. Nem történik semmi.

Heverek ott kitekert pózban, az emberek meg nyugisan elsétálnak mellettem. Lehet, hogy tényleg érmekiállításra mennek, vagy megnézik a Seuso-kincseket, még annyira sem keltem fel a figyelmüket, hogy megbotránkozzanak. Aztán valaki megtorpan, azt gondolja, drogos vagyok, vagy túl sokat ittam, odaguggol hozzám és leszid, hogy kisanyám, mégis mit képzel, ez elfogadhatatlan viselkedés, hát ezt azért mégsem kéne, pont itt, a Nemzeti Múzeum előtt, de mire azt mondaná, hogy ezek a mai fiatalok…, rájön, hogy nem részeg vagyok, hanem halott. Persze nem biztos benne, felhívja a segélyhívót, a kiérkező mentősöknek elmondja, hogy a koronázási palástot jött megnézni és amikor felért a lépcsőn, meglátta, hogy itt fekszik a kishölgy, senki rá se nézett, jó, hogy nem átléptek rajta az emberek. A mentősök arrébb tessékelik, körém állnak, hajolnak, térdelnek, újraélesztenek, lecipelnek a lépcsőn, betesznek a mentőautóba, és egyszer csak kimondják a halálom időpontját.

Olyan fekete hullazsákba tesznek, amilyet a filmekben látni és betolnak valami fiókba, ahol kurva hideg van. Trükköznek a születési dátumommal, hogy fel tudják oldani a telefonom jelkódját és a telefonkönyvben megkeressék az anyám vagy az apám számát. Mégsem. Megkeresik a rendszerben a legközelebbi, kiértesíthető hozzátartozót és felhívják anyámat.

Miközben a bátyámat hívja, anyámnak az jut eszébe, amikor apám temetésén fogtuk egymás kezét. Hogy a bátyám mire gondol, azt nem tudom, de én a helyében arra gondolnék, amikor a gyerekszobánkban filmet néztünk éjszaka, ültünk egymás mellett a szőnyegen, hátunkat a heverőnek támasztva, és ő kis katonákban adogatta nekem a kiflit Gyulai kolbásszal.

Rögtön elindulnak Pestre, gyorsabban felérnek, mint eddig bármikor, mindketten megnézik a testemet, átveszik a halotti bizonyítványomat és a holmimat, anyám megjegyzi, hogy nem is kellett volna elhoznia a lakáskulcsomat, tudhatta volna, hogy azt is odaadják.

Az én kulcsommal nyitják ki a lakásom ajtaját. Anyám megkérdezi a bátyámat, hogy nem akarsz enni vagy inni valamit, kisfiam? Isznak egy pohár vizet. Leülnek a nappaliban. Anyám a fotelbe, a bátyám a földre, a kanapénak támasztja a hátát. Két perc alatt feloldja a telefonomat, a kedvencek között megtalálja a barátomat és a legjobb barátnőmet, felhívja őket a saját mobiljáról. A barátom nem tudja a számát és nem vesz fel ismeretlen számot, a bátyám SMS-t ír neki, hogy ő a testvérem, legyen kedves, vegye fel, vagy ha most nem jó, később hívja vissza, aztán értesíti a főnökömet is.

Hazavisznek Sárvárra. Elszállítanak. Gondoskodnak az elszállításomról. Elhamvasztanak, mint apámat. Tanakodnak rajta egy ideig, hogy koporsós vagy urnás temetés legyen-e, vajon én mit szeretnék, mert erről sosem beszéltünk, de végül az urna mellett döntenek és ugyanolyat választanak, amilyet annak idején apámnak választottunk. Anyám egy pillanatra elbizonytalanodik, lehet, mégis inkább koporsó kellene, kérdezi, aztán saját magának válaszol, hogy nem, dehogyis, hiszen mennyiszer felemlegettem, azóta rettegek a koporsós temetésektől, hogy kislánykoromban, amikor ők apámmal Münchenbe utaztak a sörfesztiválra és én a nagyszülőknél maradtam hétvégére, a mama elvitt a temetőbe, megmutatta az összes rokonunk sírját és elmesélte, régen egy csengettyűt tettek a sírkőre, amelyet a koporsóban elhelyezett zsinórral kötöttek össze, hogy ha a halott felébred és mozog, a csengettyű megszólaljon.

Gyászhirdetést adnak fel a helyi újságban. Pársoros szöveg, a végén azzal, hogy kérjük, mellőzzék a részvétnyilvánítást. Nem kérnek papot, csak szertartásvezetőt, a nő e-mailben küldi el a kérdőívet a gyászbeszédhez. Zenéket választanak, a bátyám a Spotify-lejátszási listámat görgeti, egy-két számba belehallgat, aztán Jóhann Jóhannsson mellett dönt, mert eszébe jut, hogy pár hónapja azt írtam neki, életem legjobb koncertjén voltam a Müpában, Jóhann Jóhannssont játszottak.

Feketébe öltöznek. A barátom inget vesz fel, pedig gyűlöli. Ugyanez volt rajta akkor is, amikor egy lakásszínházban megnéztük az Egy százalék indiánt. Még csak pár hete voltunk együtt, de ahogy ott, a dugig telt lakásban, a könyvespolc és a fal közé szorulva várakoztunk, én a mellkasára hajtottam a fejemet és arra gondoltam, hogy így akarok maradni örökre. Legszívesebben megmondtam volna neki, de úgy éreztem, fura lenne, ezért nem mondtam semmit. Talán csak azt, hogy nagyon tetszik nekem ebben az ingben.

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész. Észreveszi, hogy a barátom is megérkezett, odamegy hozzá. A bátyám megfogja az anyám kezét.

A következő megálló, Astoria, hallom. Leszállok, visszasétálok a Nemzeti Múzeumig és eldöntöm, hogy bemegyek. Megnézem a Seuso-kincseket, bassza meg. Vagy egyszerűen csak felsétálok a lépcsőn.

Tóth-Bertók Eszter 1990-ben született Sárváron. A Pécsi Tudományegyetemen filmelméletet és filmtörténetet hallgatott, mesterdiplomát a Budapesti Metropolitan Egyetemen szerzett kommunikáció- és médiatudomány szakon. Jelenleg Budapesten él és közösségi média menedzserként dolgozik. 2021 óta tagja Szeifert Natália oNline Szövegműhelyének.