Szeifert Natália: Kopognak

Részletek

Írta: Szeifert Natália

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Kopognak. Odacsoszogok a bejárati ajtóhoz, fülelek, tényleg kopogás-e, nem a beépített szekrényből jön-e mégis ez a hang, tudom, hogy majdnem üres, de sosem lehet tudni. Megszólal az ajtócsengő, ezt a hangot utálom talán a világon a legjobban, még a kaputelefonénál is jobban, mert aki ezt nyomja, azt már csak egy ajtó választja el tőlem, már majdnem bent van, a küszöbön van, a csengő hangja durva, tolakodó, irritáló, fémes kerregés, generált hang, tíz éve ezt is kicserélték, amikor a kaputelefonokat újrahúzták az egész házban, mert már szinte sehol nem működött. Kétféle ember szokott olyan agresszív lenni, hogy becsönget egy kopogás után, az egyik, aki valahogy bejutott a házba, és el akar adni valamit, vagy kérdőívet akar kitöltetni, a másik a Rudi. Ő néha nem is kopog, azonnal a csengőt nyomja. Egy közepesen hosszú, határozott csengetés. Az embernek összeugrik tőle a gyomra. Kinézek a kukucskálón. A Rudi kopasz feje oldalát látom, ahol még van egy kis haj, meg a szőrös fülét. Nem akarom beengedni, de tudom, hogy tudja, itthon vagyunk, viszont ha beengedem, szívesen megmondom neki újra, hogy ne csöngessen, nem bírom ezt a csöngetést, senki sem bírja, ez a hang a legidegesítőbb hang, kinyitom az ajtót, és ott áll azzal a mérhetetlenül egyszerű tekintettel, mert számára semmi sem kézenfekvőbb, mint hogy becsönget valahova, és ajtót nyitnak, hogy elindul valahova, és odaér, hogy kitesz egy cetlit a liftajtóra, és elolvassák. Beengedem, mindig beengedem, mert neki ez a természetes, azért jött, hogy bejöjjön, dumálni akar, nem beszélgetni, dumálni, önteni valakire a szájából a szavakat, már az előszobában elkezdi, néha csak állok ott vele, hátha hazamegy, de nem megy, próbáltam már tesztelni, melyikünk bírja tovább, de a Rudival ebben nem lehet felvenni a versenyt, rendőr volt, elácsorgott órákig is egy utcasarkon, nekem meg előbb-utóbb elegem van, intek a konyha felé, hogy menjen be, üljön le, és ő bemegy, leül, én utána, megkérdezem, kér-e valamit, ó, ő igazán nem akar zavarni, úgyhogy kávét, de csak ha van főzve, ha nincs, akkor egy sör is megteszi, mondom neki, hogy elfogyott, de kávét tudok adni, legyint, akkor azt, tudom, hogy sörre számított, és tudom, hogy ha soká itt magyaráz, ezt is nagyon meg fogom bánni, de nem tudok mit mondani neki, nem tudom mivel lerázni, nyugdíjban vagyok, már nem tudok semmire hivatkozni, ezért szoktam végül lehívni a Félidőbe, de még várok, hátha elmegy magától. A kutyaszarról beszél a ház körül, hogy erre ki van már találva a zacskó, azzal kell fölszedni a szart, nem igaz, hogy a kutyások nem bírják használni, meg hogy majd külön kuka is lesz a kutyaszarnak, hát ez szép, mondja, mindenhol kutyaszargyűjtők lesznek, de talán jobb, mint kutyaszarba lépni, nekem kezd fölfordulni a gyomrom ennyi szartól, de várok, hátha témát vált, szürcsöli a kávét, most cserélte az izzót a bejárat fölött, mondja, és hát hiába rakja el a blokkot, hónapokat kell várni, mire kifizetik, milyen dolog ez, a munkát elvárják, de az, hogy még ő hitelezze a villanykörték árát, azért túlzás, az, mondom, hátha megunja és hazamegy, de nem unja, leülök mellé, rágyújtok, akkor amúgy barátilag megérinti a könyökömet, nem szokott ilyet csinálni, nem szokott fogdosni, hála istennek, de mielőtt elhúzhatnám a karomat már el is engedi, és azt mondja, hogy nem kell ám annyira megjátszani, mintha nem történt volna semmi, ő tudja, hogy mi ilyen csendes emberek vagyunk, meg hogy én aztán főleg, mert én csak a munkámmal vagyok elfoglalva, de bárki megértené, ha egyszer-egyszer én is elengedném magam, másnak is lépett már félre a felesége, és más is elengedi magát olyankor, mire én, hogy de hát a feleségem nem, mire ő, hogy jól van, hát most már fölösleges tagadni, mindenki tudja, hogy ott találkozgattak csütörtök délutánonként a hősi emlékműnél, na persze, ilyet is csak a Rudi mondhat, senki más nem hívja hősi emlékműnek Aljosát, azt akarom neki mondani, hogy téved, de nem tudok megszólalni, nagy franc az a Frenák Zoli, mondja tovább a Rudi a magáét, a rosseb gondolta, hogy ilyen rafinált, annak is van menyasszonya, aztán mégis házas asszonyok után jár, most meg ne nézzek úgy, mintha nem tudtam volna, mert ha nem tudtam, akkor én lennék az egyetlen, mire én csak azt tudom mondani, hogy most boltba kell mennem, mire ő, hogy akkor menjünk együtt, esetleg be is ugorhatnánk a Félidőbe egy fröccsre, erre bólintok, nincs erőm lerázni, csak ki akarom vinni a lakásból, keresem a cipőm, a kulcsom, hallgatom, hogy már arról beszél, hogy megy fel az ára mindennek, most mondjam meg, a deci borért is mennyit elkérnek a Félidőben, van ezeknek pofájuk ennyit kérni, amikor ő pontosan tudja, mennyiért veszik ötliteres gallonban azt a lőrét, nem magyarázom el neki, hogy egy gallon nem öt liter, de hát, az ember meg csak megérdemel néha egy kis lazítást, mondja, én meg közben azon gondolkodom, hogy a Rudi összekeveri a dolgokat, hogy pletykákra emlékszik, hogy Aljosánál én szoktam várakozni csütörtök délutánonként, de nem tudom elmondani neki, mert mégiscsak kétségeim támadnak, én szoktam-e ott állni Aljosánál, én szoktam-e ott várakozni, leülök a konyhaasztalhoz, így volt, itt ült a Rudi, az asztal melletti széken, ami a falhoz van tolva, itt ült, háttal a falnak, majdnem szemben velem, itt mondta, és mondta és mondta, így volt, erre biztosan emlékszem, lerúgom a cipőmet az asztal alatt, a másikat föl sem vettem.

Szeifert Natália író, bámészkodó, szerkesztő. 1979 június 25-én született, Zircen. 2010 óta Budapesten él. 2005 óta publikál irodalmi és művészeti lapokban. Hozzá fűződik a Posztolj verset az utcára! elnevezésű költészet napi megmozdulás határokon túli mozgalommá fejlődése. 2020 óta vezeti Szövegműhely nevű heti/havi íróműhelyét. 2023-tól a SiópArt folyóirat prózaszerkesztője. Eddig négy regénye jelent meg, legutóbbiért (Örökpanoráma, 2022, Kalligram) Mészöly Miklós-díjat kapott. Hóember a Naprendszerben című regénye szeptember közepén jelenik meg a Kalligram kiadó gondozásában, ezen a linken előrendelhető.