Kovács Adél Jenifer: Ködöt lélegzek (regényrészlet)

Részletek

Írta: Kovács Adél Jenifer

felemelem a bal lábamat, hogy kilépjek a bugyiból, megtántorodok, de nem esek el. a vizes talpamra homokos föld tapadt. mint a fogfájás, ahogy az idegen át egyenesen az állkapocsba, az egész arcba, az egész fejbe hasít, úgy villódznak előttem a képek.

ködöt lélegzek. hamarosan feljön a nap és eloszlatja. soha életemben nem fáztam még ennyire, a remegés is alábbhagy, a maró fájdalom lassan bénító kimerültségbe vált. tudom, hogy mozdulnom kell, különben baj lesz.

a pólómból és a hajamból még folyik a víz, jegesen tapadnak rám, szinte összeszorítják a mellkasomat és a koponyámat. a pólót nagy nehezen áthúzom a fejemen, ledobom a földre. hasztalan próbálom kikapcsolni a melltartómat, nem hogy az ujjaim, a karom is alig mozdul. feladom, lehajolok a parton hagyott száraz ruháimért. sokan naponta fürdenek jeges vízben. nagy gonddal lékelik meg a vastagon befagyott tavakat, vagy törik fel a kinti dézsa páncélját, aztán örömmel merülnek alá. itt kellemes, nyárba hajló április volt napközben, én mégis komolyan félni kezdek, hogy ezt nem úszom meg egyben. minden vízcsepett, minden légmozgást külön érzek a testemen, mind külön fáj.

bárcsak azt mondhatnám, hogy ez most nem a kábszi miatt van. és közvetlenül tényleg nem. nem azért kötöttem ki a Népszigeten és fürdettem meg magam módszeresen a Dunában, mert azt gondoltam, hogy majd élvezni fogom. nem tudom, mit gondoltam, vagy egyáltalán volt-e bármi artikulálható gondolat a fejemben. őszintén, azt sem tudom, hogyan jutottam ki ide, de ez inkább a pia miatt van.

a pulcsi, amit megvetemedett izületekkel kínlódok magamra, zenekaros. Ábelék logója van rajta, meg a legnépszerűbb számuk egy sora. szürke, kapucnis darab, a puha és melegnek érződő bélése olyan a bőrömön, mint halálos fáradtsággal végre elérkezni az ágyba. a melltartóm és a hajam hamar átáztatják. egymáshoz dörzsölöm az ajkaimat, hogy megnoszogassam bennük a vérkeringést, a lábujjaimat mozgatom. a bugyim feltekeredik, ahogy fejtem le magamról, nehezen jön, türelmetlenül rángatom.

vajon hány óra lehet? vajon megvan még itt a kupacban valahol a telefonom? felemelem a bal lábamat, hogy kilépjek a bugyiból, megtántorodok, de nem esek el. a vizes talpamra homokos föld tapadt. mint a fogfájás, ahogy az idegen át egyenesen az állkapocsba, az egész arcba, az egész fejbe hasít, úgy villódznak előttem a képek. Endre liheg. hangot nem ad, csak a levegő áramlik szaporán ki és be nyitott száján át.

a farmerom szaggatott fazon, mint mindig, most is beleakad a lábfejem a térdénél, ahogy próbálom felhúzni a vizes testemre. jócskán kifogytam belőle, így legalább könnyen jön fel a csípőmnél. arra nem emlékszem, hogyan került le rólam az éjszaka, de arra igen, ahogy magamra kapom, be sem kapcsolva. a vasúti híd és a túlpart fényei tükröződnek a folyó sötét, lomha óriáskígyótestén. ahol a lámpák pontfénye hosszan elnyúlik a vízen, ott látni lehet, hogy a kígyó mozgásban van, délnek igyekszik. felette vonat már vagy még nem jár. lehetséges, hogy zokni nélkül indultam el otthonról? vagy azután nem vettem fel? vagy itt van valahol elhányva? a tornacipőm fűzője hanyagul lóg, egyensúlyozni nehéz, de a lábamat könnyen belebújtatom. Endre megbocsátható sörhasa minden ütemre kissé megremeg. néhány másodpercig értetlenül nézem.

nem elég, hogy szúr az oldalam, még a gyomrom helyén is egy nagy, súlyos görcs van. ismét remegni kezdek, mintha valahol mélyen a mellkasomban lenne a központja, rázza a törzsemet és vibrál a végtagjaimban. a dzsekim alatt ott a földön a telefon.

olyan kemény grimasz ül az arcán, mint csak annak a férfinak, aki régóta akar megdugni egy nőt. mint aki már többször is elképzelte. szája vékony csíkká szorítva, szemöldöke összevonva, orrlyukai kitágulva, ütemesen, keményeket lök rajtam.

mire a dzsekit is sikerül felvenni, már érzem, hogy jobban vagyok. a testem fáradhatatlanul dolgozik, életfogytig meleg vérem szorgalmasan mossa át a testem áthűlt zugait. kitűröm a hosszú hajamat a kabát alól, így már nem áztatja tovább a pulcsimat. a remegéstől akaratlanul, halkan felnyögök, néha a fogaim is összekoccannak.

a körmeim a hátát szántják, az oldalára kalandoznak, de nem találják a bordák szokott, finom vonalait. valami nem stimmel.

Siri, taxi, Budapest - mondom kétszer is, mire a telefonom kiköpi a számokat. a Népszigetre nem jönnek be, Újpest Városkapunál tudnak felvenni. elindulok a híd felé.

a hasamra élvez, egyik karjával a párnán támaszkodik, fejét lehajtva zihál. a mellkasa felé nyúlok, a nyulas tetoválást akarom végigsimítani, de a derengő utcalámpafényben csak üres bőrt látok, néhány szőrszállal. Ábel…

a hídon két biciklis teker velem szembe. végtelen távolságnak tűnik a pár perces séta a buszmegállóig. a kikötőben az egyik hajón ég a villany, a többi némán ül a víz tetején. a kabátomat és a kapucnimat szorosan összehúzom, közben meg azt kívánom, bárcsak annyira fáznék, hogy akaratlanul se tudjak másra gondolni. hogy úgy fagyjon le az agyam, mint egy túlterhelt számítógép, pár másodperc szünet a létezésben.

a pólómmal töröltem le a spermát a hasamról, éreztem a jellegzetes szagát, olyan, mintha klórozott tojásfehérje volna, émelyítő töményen. Ábel, Ábel, Ábel…

a kocsi már ott vár a 196-os megállójában, megkérem a sofőrt, hogy fűtsön be, amennyire csak lehet.

arra zavarosan, de emlékszem, hogy végigsétálok a pesti bérház második emeleti lakásán, az ajtónál a fogasról kabátokat verek le, ahogy az enyémet keresem. a kupacban meglátok egy doboz Lucky Strike-ot, elteszem.

a zsebemhez nyúlok, ott van a cigi. a telefonommal kifizetem a taxit, kiszállok, rágyújtok. lassan sétálok a házhoz. beütöm a kódot, bent leülök a lépcsőre. három szálat szívok el, pedig már eddig is épp eléggé émelyegtem. lifttel megyek fel a negyedikre, fogalmam sincs, hol lehet a kulcsom vagy a táskám. hátamat az ajtónak vetve leülök a lábtörlőre. előveszek még egy szálat, de csak forgatom az ujjaim között, rosszul vagyok a gondolatától is. a fenekemet egy kemény dudor nyomja, ez a kulcsom lesz. ott van a lábtörlő alatt, mint szinte mindig, ha elindulok este valahova.

a szememet szorosan becsukom, hogy jobban halljak minden zajt, amit keltek, úgy nyitom ki és csukom be magam után az ajtót. a tornacipőm ugyanolyan könnyen csúszik le a lábamról, mint ahogy felvettem, a kabát hangtalanul siklik le rólam. világosodik, a franciaágyon alszik, kitakarózva, hason fekve. hátán a tetoválások mintáját finoman töri meg a bordák éppenhogy kivehető vonala. befekszem mellé.

Kovács Adél Jenifer (1992, Kőszeg) öt éve publikál prózát. Az ELTE-n végzett pszichológusként, Heidelbergben él.