Szöllősi Tamás: Űrutazás

Részletek

Írta: Szöllősi Tamás

Nem válaszoltam, csak ösztönösen gyorsabban kezdtem tekerni. Ujjaim ráfeszültek a kormányra, és már nem volt idő gondolkodni. Éreztem, hogy a kerék alatt recsegnek a kövek, a pedál szinte perzselte a talpam. Ervin nem csak gyors, hanem vakmerő is volt.

Régen a Csernátoni úton, egy négyemeletes tömbházban laktunk. A mellettünk lévő lépcsőházban éltek Zsiga néniék. Zsiga néni tisztességes neve Zsigmond Elvira volt, de mindig így csúfoltuk, hisz tömzsi volt, széles vállakkal. Kerek pocakját a férfiak is megirigyelhetették volna, de igazán zsigássá a felső ajka fölött pelyhedző bajusz tette. Volt egy fia, Ervin. Egy évvel alattam járt, de valahogy mindig ott volt, ahol én, vagy épp ott akart lenni. Gyengeelméjűnek nem mondanám, csak kicsit ügyetlennek, kedvenc elfoglaltsága biciklijének bütykölése volt, más nem igazán érdekelte.

Az anyja hangos asszony volt, mikor a gyermekét szidta, a fél utca zengett, és választékos káromkodásai hallatán még egy kocsis is elpirult volna. Mások előtt viszont nagyon büszke volt a fiára:

– Ervin ügyes, csak a világ lassú mellette. Ha felül a biciklire, még a berecki gyorsat is lekörözi!

Az apjáról nem sokat lehetett tudni. Azt beszélték, régen versenybiciklis volt, de aztán egyszer becsúszott egy rossz kanyar, és a pálinka lett a legjobb barátja, ami el is vitte őt. Tőle örökölte Ervin a bordóra mázolt, kontrafékes Pegasát, amire igen-igen büszke volt.

Én is bringáztam, persze. Nekem egy zöld, régi Csepelem volt, amit még keresztanyámék hoztak Budapestről. Nem volt egy versenybicikli, de azért vitte az embert. A kedvenc helyünk a Mézes domb volt, egy hosszabb, enyhén lejtős útszakasz a város közepén, ahol suhanva érezni lehetett, ahogy a nyári levegő megcirógatja az arcod. Onnan ki lehetett tekerni egészen a Bótába, a Kászon patakig.

Egyik délután, úgy július közepe táján, mikor már javában tartott a vakáció, én épp lefelé száguldoztam a lejtőn. Meleg levegő vágott az arcomba, és már előre tudtam, hogy ahol a kockakövek véget érnek, nagyot fogok bucskázni, ha nem figyelek. Szerencsésen túljutottam azon a szakaszon.

És akkor hirtelen ott termett Ervin a nyomomban.

– Na, versenyzünk-e? – vigyorgott rám, miközben a Pegasán már lendült is a pedál. A bringa olyan hangot adott ki, mint egy rozsdás varrógép, de ment. Sőt, suhant. Ervin meg hetyként és magabiztosan ült rajta.

Nem válaszoltam, csak ösztönösen gyorsabban kezdtem tekerni. Ujjaim ráfeszültek a kormányra, és már nem volt idő gondolkodni. Éreztem, hogy a kerék alatt recsegnek a kövek, a pedál szinte perzselte a talpam. Ervin nem csak gyors, hanem vakmerő is volt.

A kanyar előtt kellett volna fékezni, ott mindig fékeztünk. A dombról lefelé a hajlított ív jobbra törik meg, és egy bokrokkal benőtt, elhagyott mező mellé kanyarodik, ahol az a hírhedt, makacs, mindig vízzel telt sártócsa lapult.

– Fékezz, te bolond! – akartam kiáltani, de már késő volt.

Ervin nem lassított. Teljes sebességgel beleszáguldott a tócsa közepébe. Egy pillanat alatt történt minden: a bicikli első kereke beleharapott az iszapos vízbe, aztán oldalra csúszott, majd megpördült, a kerék megakadt, és Ervin úgy repült át a kormányon, mint egy lelkes kaszkadőr, mindenféle védőháló nélkül.

A teste előbb bukfencet vetett a levegőben, aztán oldalra billent, és tompa puffanással csapódott bele a csalánosba.

Én azonnal fékeztem, a hátsó kerék megcsúszott, kis híján elborultam, de nem törődtem vele. Leugrottam a bringáról, a szívem úgy kalapált, mintha ki akarta volna törni a bordáimat. Odaszaladtam.

– Élsz-e még? – lihegtem.

Ervin felült. Egy ideig csak pislogott. A haja csapzott volt, a homlokán vastag iszapcsík ült, az orrában pedig egy fűszál himbálózott.

– Élek, élek – nyögte aztán, és elvigyorodott. – Ez volt az első repülésem. Még kettő, s mehetek az űrbe!

És elkezdett röhögni. Nem az a felszabadult, gyomorból jövő nevetés volt, hanem az a fura, összekacsintós, kicsit kétségbeesett fajta, amikor nem tudod, sírjál-e vagy nevess, és inkább mindkettőt csinálod egyszerre, mert másképp nem tudod elviselni a pillanat súlyát.

A Pegas lánca a földön hevert, a hátsó kereke ferdén állt, az első lámpája a sárhányóról lógott, mint egy üres szaloncukros papír a karácsonyfán.

Ervin feltápászkodott. A karját dörzsölte, a pólóján sártérkép rajzolódott ki. A nadrágján egy tenyérnyi szakadás éktelenkedett, pont a térd felett, ahonnan lassan csordogált a vér.

Egy pillanatra megállt, lehajolt a lábszárához, aztán csak ennyit mondott, halkan, szinte maga elé:

– A nyavalyás nadrág…

Fölpillantott rám, de már nem vigyorgott. A tekintete kicsit ködös lett. Nem a fájdalomtól, azt tűrte. Hanem attól, ami majd otthon várja.

– Anyám megöl érte – motyogta, és közben már a sárfoltos pólóját is nézegette. – Nem a seb miatt… a ruha.

Láttam a vállain, hogy már most összehúzza magát gondolatban, mintha már ott állna előtte Zsiga néni nagy, húsos lapátkezeivel.

Mégis, mikor újra rám nézett, halkan, szinte szemtelenül felnevetett:

– Jó volt. Holnap újra.

Nem mondtuk ki, hogy most már barátok vagyunk, de onnantól kezdve úgy viselkedtünk. Attól kezdve majdnem minden nap együtt lógtunk. Volt, hogy csak a kászoni patak partján üldögéltünk, a betonhíd alatt, ahol árnyék volt és nyugalom. Ervin mindig hozott valamit: rozsdás láncot, kilyukadt biciklikereket, egy törött sebváltót. Egy ideig nem értettem, miért gyűjti a kacatokat, aztán egyszer azt mondta:

– Az a bicikli nem lesz mindig ilyen. Majd lesz rajta rendes váltó is, meg új pedál. Majd meglátod.

Néha együtt szereltünk, néha csak versenyeztünk. Ő mutatta meg, hogyan kell hátrafelé fékezni anélkül, hogy az ember orra bukna, én meg neki azt, hogyan lehet két kézzel almát enni, miközben gurulsz lefelé.

A városban nem volt sok hely, ahol gyerekfejjel komolyan lehetett álmodozni, de Ervinnek valahogy mégis sikerült. Ha kellett, biciklipályát tervezett krétával a járdára, versenyszabályokat írt egy kockás füzetbe, és bíró is ő akart lenni. Egyszer még egy darab papundekliből „verseny-engedélyt” is csinált nekem, a saját nevével hitelesítve: „Érvényes egy hónapig. Viselése kötelező.”

Sokat nevettünk. Ha valamit elrontottam a bringán, ő mindig megjavította. Ő volt az első, akivel a környéken kerekeztünk, míg teljesen ránk nem sötétedett. A város akkoriban kihalt volt este. Mi viszont száguldoztunk, mintha a negyed egy nagyváros versenypályája lenne. Ervin volt a legjobb barátom, és akkoriban úgy gondoltam, az is marad örökre.

Aztán jött a középiskola, érettségi, én egyetemre mentem más városba. Ő maradt, egy ideig hallottam róla, utána semmit. Annyit tudtam, hogy Brassóba költözött, biciklis futár lett.

***

A délutáni fényben a futár lassan gördül a zebrára, ujjai feszülnek a kormányon, lába lassan lenyomja a pedált, amely félfordulatot tesz, a nap hirtelen elvakítja a szemét. Abban a résben, ahol tisztán látna, egy autó tűnik fel hirtelen, könyörtelen lendülettel érkezik. Éles fékcsikorgás, gumiszag, tompa csattanás, fém és csont találkozása, a kerék azonnal megtörik, a test kiszakad a nyeregből.

A férfi vállai hátracsapódnak, karjai kitárukoznak, teste megfeszül, csuklói csapkodva keresik a támaszt. A táska a hátán megbillen. A sisak elválik a fejétől, majd koppanással visszarándul. A mellkasa már lefele fordul, a lábak még keresnek valami kapaszkodót, de nincs alattuk más, csak a levegő. A megfeszült test ívben repül előre, mintha nem is hatna rá a gravitáció.

– Még két ilyen repülés, s mehetek az űrbe!

Szöllősi Tamás 1990-ben született Kézdivásárhelyen, Erdélyben, restaurátor. Doktori kutatását az NKE-n végezte közigazgatás szakon. Speciális oktatást igénylő gyerekeket tanít. Prózát ír.