Varga László Edgár: Iepuraș Béla

Részletek

Írta: Varga László Edgár

Csak az általános idő múlásával vált lassan nyilvánvalóvá, hogy az ő, a Iepuraș Béla ideje nem múlik többé. Nem gyűltek például tovább a szeme sarkában a szarkalábak. Ha hetekig nem mosta meg, akkor sem zsírosodott a haja, sőt nem is nőtt. Nem nőtt a körme sem, de ami igazán meglepte: nem nőttek többé a metszőfogai.

Iepuraș Béla szántszándékkal elfelejtette a születése napját. Egy augusztus végi hajnalon ugyanis arra ébredt, hogy zavarja az idő. Az idő Achilles-sarka pedig véleménye szerint minden ember életében az a nap és perc, amikor a világra jött, hiszen attól kezdve kezdenek el peregni a saját homokóráján a homokszemek.

Így aztán azon az augusztus végi hajnalon Iepuraș Béla felírta a születése dátumát, óráját és percét egy villanykörtére, a villanykörtét a falhoz csapta, és pukk, attól kezdve nem emlékezett rá, mikor született.

A legelső napokban Iepuraș Béla semmi különöset nem fedezett fel addigi életéhez képest. Ugyanúgy kelt fel a nap, ugyanazon a láthatatlan kötélpályán húzták végig az égen keresztül ugyanazok a láthatatlan erők, a madarak ugyanúgy csiripeltek a fákon, az ősz pedig ugyanazokkal a félreérthetetlen jelekkel közeledett, mint addig. Csak az általános idő múlásával vált lassan nyilvánvalóvá, hogy az ő, a Iepuraș Béla ideje nem múlik többé. Nem gyűltek például tovább a szeme sarkában a szarkalábak. Ha hetekig nem mosta meg, akkor sem zsírosodott a haja, sőt nem is nőtt. Nem nőtt a körme sem, de ami igazán meglepte: nem nőttek többé a metszőfogai.

Iepuraș Bélának ugyanis természeténél fogva addigi életében folyamatosan nőtt az elülső két foga. Így aztán hogy koptassa, folyton csak rágott. Ha épp nem a – lehetőleg friss – levelekből, zöldségekből álló eledelét majszolta, akkor megrágott mindent, ami a keze ügyébe került: az ajtófélfát, a szekrények sarkát, a fakanalak nyelét, a székek lábát, sőt a könyvtári könyvek kemény fedelét is, amiből rendszeresen nézeteltérése származott Bömbi Arankával, a megyei főkönyvtárosnővel.

Ám a nevezetes augusztus végi hajnal óta Iepuraș Béla metszőfogai nem nőttek tovább. Ezt nem onnan tudta, hogy a reggeli méréseknél – mert minden reggel megmérte őket – a fogak ugyanakkorák voltak, nem. Ellenkezőleg: Iepuraș Béla drágalátos fogacskái lassan bár, de elkezdtek zsugorodni.

Így aztán Iepuraș Béla felhagyott a fölösleges rágcsálással. Nem koptak többé a széklábak, nem kellett rendszeresen újrapolíroztatnia, kicserélnie a bútordarabokat, és végre-valahára Bömbi Arankával is kibékült.

Ám Iepuraș Béla tudta, amit tudott.

Már a legelső deficites mérések alkalmával világossá vált előtte, hogy hiába állította meg a saját idejét, ha a metszőfogai végképp elkopnak, neki is vége.

Ugyanebben erősítette meg Nichi Ulrache ezredes, a környék híres katonaorvosa is.

– Nem nőnek tovább? – kérdezte Nichi Ulrache, miután végighallgatta a páciens panaszait.

– Nem – sóhajtotta Iepuraș, és úgy bámult bele a doki válla fölött a fehér falba, mintha ott keresné a választ a lét és a nemlét határán felgyülemlett kérdésekre.

Attól a naptól kezdve Iepuraș Béla minden szagot mélyen beszippantott, valósággal falta a színeket a pupillájával, és úgy tapintott meg minden felületet, mintha azon a bőrét akarná a húsig ledörzsölni. Ezenkívül minden este hosszasan írt egy vonalas füzetbe, amelynek címkéjén ez állt:

Ki voltam én?!

(Írta Iepuraș Béla)

Holdvilágos éjszakákon, amikor álmatlanul hevert az ágyában, arra gondolt, hogy mi mindent szeretett ebben az életben. Iepuraș szerette a virágokat – különösen az ehető fajtákat –, de szerette a lilás-sárga alkonyati eget is, az enyhén gyantaízű hurkapálcikákat, amelyekből régen oly sokat elrágcsált, és amelyekről a mostani diétája során sem tudott teljesen lemondani, szerette a tenger szagát, szerette Mozart Requiemjét, és szerette Bömbi Arankát, bár ez utóbbit sem magának, sem Arankának, sem Bömbi Ödönnek, az Aranka férjének nem merte volna bevallani.

Máskor arra gondolt, hogy lám, az idő mégsem egy nagy, egységes valami, hanem sok kis részecskéből, sok kis időcskéből áll, amelyek folyton összekoccannak, nyomják, taszítják egymást, mint a folyóban a vízcseppek, hogy a folyó végső soron ettől folyik; és hogy az idő mégiscsak egy nagy, egységes valami, olyan szempontból legalábbis, hogy ha valamelyik kis időrészecskében zavar támad, hiba keletkezik, azt a zavart menten elhárítja, azt a hibát rögvest kijavítja, nehogy a folyó folyása megakadjék.

Amikor ezt újra és újra végiggondolta, Iepuraș Bélának az a homályos megérzése támadt, hogy az Isten voltaképpen az Idő.

És amikor idáig jutott, nem tudott nem arra gondolni, hogy a titokzatos célja felé lomhán, de megfékezhetetlenül haladó nagy, egységes folyó, az Idő, az Isten szemszögéből nézve voltaképpen semmi különbség sincs az ő létét és nemlétét kifejező két állapot között: egy Iepuraș Béla rágcsál itt a földön, egy Iepuraș Béla nem rágcsál a földön – végül is nem olyan nagy dolog.

Amikor mindezt végiggondolta, Iepuraș Béla megnyugodott, és álomba szenderült. A fogai pedig reggelig nem koptak tovább.

Varga László Edgár 1985-ben született a Bihar megyei Margittán. A Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen biológiát tanult, majd újságíróként, szerkesztőként dolgozott több lapnál. Jelenleg a Főtér.ro szerkesztője. Két verseskötete jelent meg eddig, az első 2014-ben cseréptavasz, a második 2017-ben bejárónőm: isten címmel. Az utóbbi években elsősorban prózát írt. Venus és Nichita című novelláskötete november közepén jelenik meg az Erdélyi Híradó Kiadó és a FISZ közös gondozásában.