Bánfi Veronika: A telhetetlen

Részletek

Írta: Bánfi Veronika

Körbenézek a rozsdamentes acéltermékeknél, de azt hiszem, nem illik csontozókést tenni a fa alá. Nem is kockázatmentes, ha számításba vesszük a karácsonyi ebédek feszült hangulatát.

Ez nem egy olcsó karácsony. Szerettem volna, hogy az legyen, Isten lássa lelkem, vagy legalább a Kisjézus, legyünk stílszerűek. Ő egész biztosan látja, ezért tette rám a kívánságlisták súlyát azzal a kijelentéssel, hogy na, gyerünk, ha ennyire adakozó szellemiségű vagy, adakozz most helyettem egy kicsit.

A mennyekben minden bizonnyal nincs infláció. Játszhatnám azt, hogy ez is egy próbatétel: ha sikerül egész decemberben zabkásán és vízen élnem, miközben szeretteim halászlén, hatfonatos kalácson és töltöttkáposztán tengődnek, talán hamarabb elérem az üdvözülést. Talán akkor januárban elintéznek nekem az égiek egy csinos kis bónuszt, egy jobb pozíciót, igen, ez lesz az én ajándékom. Már díszítem a LinkedIn-profilomat, hogy jól mutasson alatta a szépen becsomagolt állásajánlat. Ez azonban nincs ingyen, elindulok hát a pláza felé.

Anyám egész évben pörög, mint a búgócsiga, úgyhogy nyugtató teát veszek neki, szálasat, hogy kicsit meditáljon, amíg betölti a tojásba és kivárja a tíz percet. Nem szereti a kommersz dolgokat, úgyhogy egy olcsóbb és kevésbé ismert üzletláncból veszem a teát, ráadásul olyat, aminek a csomagolásán nagybetűkkel szedték a manufaktúra szót. Nem hiszem, hogy manapság még léteznek manufaktúrák.

Apám disznóvágást akart rendezni novemberben, de nem akadt az ízlésének megfelelő állat, majd januárban, mondogatja azóta is. Körbenézek a rozsdamentes acéltermékeknél, de azt hiszem, nem illik csontozókést tenni a fa alá. Nem is kockázatmentes, ha számításba vesszük a karácsonyi ebédek feszült hangulatát. Megkérdezem a hentest, árul-e ajándékutalványt, úgy tízezres értékben, abból egy disznó minden darabját meg lehet venni külön-külön. Nem árul. Végül veszek egy üveg pálinkát, a disznóvágás szellemiségét szimbolizálandó.

Kriszti néni, anyám testvére, évente négy hobbit fogyaszt el, persze mindegyikből meghagy egy kicsit – rájöttem, hogy nem ez az én utam, mondja ilyenkor. A hajszínekkel is így áll, a férjekkel is. Tulajdonképpen nem tudja, mit szeretne karácsonyra, mindig elintézi azzal, hogy lepj meg, Bogikám, adj valami olyat, amire nem számítok. Hogy tehetné meg ezt Bogika, azaz én, ha Kriszti néni egész élete egy meglepetés, amiben semmire sem számít előre, csak úgy megtörténik vele minden? Elzarándokolok egy hobbiboltba a pláza végén, ott adnak ajándékutalványt. Kriszti néni elintézve.

Az unokatesóm, Ábel könnyű feladvány, mert informatikus. Bemegyek az elektronikai üzletbe, és megkérdezem, minek örülne manapság egy informatikus, aztán a kört addig szűkítem, amíg belefér a pénzkeretembe. Ábel idén egy cápa alakú pendrive-ot kap, ki kell nyitni a száját és a fogai között bújik meg az USB-pöcök. Erre minden bizonnyal szüksége van.

A másik unokatesóm, Jázmin még sajátos nyelvet használ. Amikor megkérdeztem, mit hozzon neki a Jézuska, annyit mondott, cunci. Hosszas rokonfaggatás és néhány óvodapedagógusi szakkönyv után rájöttem, hogy a cunci akármi lehet, hogy a cunci a bennünk égő örökláng, ami a szemünkben csillog és a tenyerünket melegíti. Jázmin ezt szeretné megkapni. Úgyhogy veszek neki egy Barbie-babát.

A férjem következik. Régóta emlegetem neki csendes estéken a wellnesshétvégét, milyen jó lenne két-három napig csak ázni, szottyadni, ráncosodni a medencében meg a szaunában. Egyszer kifizetnénk a svédasztalt, aztán még csempésznénk is haza a zsebünkben császárzsemlét és rántott sajtot, és ki sem mozdulnánk abból a jellegtelenül szép hotelszobából.

A pláza közepén is csak erre tudok gondolni, miközben húzzák a szatyrok a vállamat: három nap egy fizetett Mennyországban, semmi önzetlenség, semmi bűnbocsánat, csak szállásdíj és idegenforgalmi adó. Én ennyit kérek. Kapar a torkom és ég a szemem, el kell tűnnöm innen.

Mire a pláza mosdójába érek, megjelennek az első könnyek. Lassan és nehezen jönnek, pont ahogy én mozgok a csomagok súlya alatt. Eszembe jut a pap a múlt heti adventi miséről.

- Legyünk idén kitartóbbak, lássunk túl a tárgyi ajándékokon – prédikálta – Az igazi értéken nincs árcímke, az igazi érték belülről jön: tisztesség, önzetlenség és az adás öröme.

Emlékszem, a padban ültem, kezemre csorgott a forró gyertyaviasz és féltem. Most is félek, mert a plázában nem árulnak ilyesmit, és bennem csak egyvalami akad, ami megfelel a kritériumoknak, de arra még nekem is szükségem van.

- Neked ott a vasárnap, Bogika – szólal meg ekkor a Kisjézus a plázamosdó tükrében -, de az sem elég, mindjárt az egész hétvége kellene? Sokat kell még tanulnod az üdvözüléshez. A te korodban engem már keresztre feszítettek a világért.

Letörlöm a könnyeket és nagy levegőt veszek. Állom a szidást, ahogy a rossz gyerek, mikor tudja, hogy a felnőttnek igaza van. Tényleg akkora szükségem van erre a valamire itt benn, hogy senki másnak nem adhatom oda? Tényleg megérdemli ez a valami, hogy egy hétvégén át törődjenek vele? Inkább eladom, és remélem, hogy többet kapok vissza.

Úgyhogy a férjem óraszíjat kap, mert a régi már rojtos. Az órás klasszikus anyagfáradásnak hívja a jelenséget, én pedig bólogatok, mintha merném érteni.

Bánfi Veronika 2002-ben született Mendén, jelenleg Balatonszepezden él és Budapesten tanul a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia szakán, emellett képzésben lévő művészetterapeuta. Versei többek közt az Irodalmi Jelen, a Tiszatáj Online és az Irodalmi Szemle oldalain jelentek meg. 2022-től a KMTG Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2025-től a Móricz Zsigmond Irodalmi ösztöndíjában részesült. Jelenleg első verseskötetén dolgozik.