Csermely Mátyás: Labora

Részletek

Írta: Csermely Mátyás

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

A minap este is a következő volt.

Hívtak, hogy menjek gyárlátogatni. Készítsem össze az okmányaim, főzzem le gyorsan a kávét, de még a hajam is fésüljem ki, ha időm éppen engedi. Egy gyárlátogatás, ugyanis, mint azt a madárhangú telefonos kisasszonytól megtudtam, komoly dolog, meg kell jelenni rajta. Különben is kényelmesebb így, a szabályok mentén – tette még hozzá röpkén, mielőtt elköszönt.

Rögtön a hívás után sietni kezdtem. Vettem bodobácsmintás nyakkendőmet, és a szokásosnál kétszer szorosabbra húztam, csakis a normák miatt, ami illik, az tényleg illik alapon. Aztán gyorsan előkapartam a papírokat a szarvasbogárbőr tasakjukból, le is másoltam őket, annak minden rendje-módja szerint, hátha. A következő a hajam rendbetétele volt. Ezt lenn a tónál csináltam. Ilyentájt ez különösen szép, még épp látszódik benne a tükörképem. Na meg vize is mintha ilyenkor esne a legislegjobban. Egy a lényeg azonban, kisvártatva készen lettem, és indulhattam is az orrom elé.

Aznap este csak ráktaxik jártak. Meglepően sima volt az út, a megszokottnál legalábbis mindenképpen simább. Sofőrom, egy tapasztalt, széles crab, igen udvariasan viselkedett. Nagy, bíborlilás tányérjában jól kivehető volt egy fenék alakú mélyedés, a szorgos és hosszú szolgálat jele. Emiatt, na meg az andalító szürkület is közrejátszhatott, kényelmesen elszenderültem. A távolodó tó és a hátam mögötti, közelgő meglepetés képe ott remegett koszos szemhéjaimon. Szerencse, hogy semmi sem csúszott ki a kezemből, de még a szitakötőszárny ingecském sem gyűrödött meg. Pedig az nagyon kényes és finom anyag.

Aztán egyszer odaértük. A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett. Kiürítettem a zsebembe gyűrt csipamaradékokat (egészen kiskoromban szoktam rá, hogy oda gyűjtöm az ilyesmit, teljesen öntudatlan), és igazítottam még két finomabbat ábrázatomon, csak azután kászálódtam le a kedves hátasról. Fizettem.

Azaz volna. Mert jöttek ki elém a gyárból, hárman. Egy méh, egy darázs, meg egy dongó. Mindahány finom pókselyem formaruhában, kecsesen. Igazán tetszettek, meg kell hogy valljam. A darázs nádszál volt, a méh körte, csak úgy párállott belőlük a méhpempő illata. Hanem mégiscsak a dongón hagytam ott legtovább a tekintetem, nem akartam ereszteni gömbölyű, primitív, vénuszi alakját. Ő fizette a crabet is.

Kihúztam magam, úgy kisértek be a fotocellás ajtón.

Bent aztán üdvözölt a titkárnő, egy filigrán kolibri. Rajta is hasonló formaruha, itt-ott kicsivel több kacskaringóval. Neki is jól állt, kiviláglott a homályos anyag alól szivárványos tollazata, izgatottan feszülő szárnyai. Ő elcsicseregte még egyszer, amit a telefonba is, de itt hozzátette, hirtelen megnyomva a szavakat:

A BELÉPÉSHEZ KOTON VISELÉSE KÖTELEZŐ!

Meglepett. De szerencsére náluk volt ilyesmi, sőt meg is magyarázták. A gyárban született, összegyúrt, szintetizált gondolattermékeket semmiképp sem szabad megtermékenyíteni, antropomorfizálni, mélyebben megismerni. Igaz, nem tudják, mi lesz, ha mégis, de azért jobb, ha vigyázunk – pillázta kedvesen a kolibri.

A beléptetőkapuk nem jeleztek, védve voltam, gyorsan átmehettem. Egyből a gyárba lyukadtam ki, ott állt előttem teljes pompájában, dagadó légoszlopaival, gyűjtőkondérjaival, meg miegyebeivel az egész. Itt kaptam vissza a még ideérkezésemkor elkért okmányokat. Pecsét is volt bennük, mélyvörös viasszal nyomva – látogathatom az intézményt.

Legelőször a kondérokat mutatták. Ide gyűjtik, mondták, az alapanyagot. Tengernyi fotó, videó, grafika lötyög egy ilyen tartályban, színültig. Szortírozva jön, külön csapokon, külön témák, testrészek, helyszínek, hangulatok. Minden kondér egy bizonyos végtermék nyersanyagát tartalmazza. Nekik is volt egyszer ilyen, legyintettek büszkén, a dongó kacéran.

Aztán mentünk a sűrítőbe. A mézzel bekevert alapot sűrítik, stabilizálják. Ez teljesen egyen folyamat, mindig mindenből ugyanannyit, ugyanakkor, ugyanoda. Ennek köszönhető a gyár sikere – mosolyodott el tréfásan kísérőm – az elejétől tudjuk, mik az arányok. Színtiszta evolúció az egész.

Végül a sípokra is fény derült. A kiszárításban játszanak fontos szerepet, elszívják a levegőt, a nedvességet a készülő bábból. A folyamat formázással – ezt egy (legalább egy tölgynyi) hidraulikus préssel csinálják – majd újratöltéssel ér véget. A formába lágy, dús méhpempőt töltenek a csőrendszeren keresztül a dugattyúk, és kész, ki is repül az élethű lepke, csábosan, kéjtől izzadt testtel, viruló szárnyakkal – itt kezdtem el érteni az óvszert, ugyanis még én is izgalomba jöttem (ráadásul most egymás után kétszer is), pedig, eleddig ez egyáltalán nem volt szokásom.

Utolsónak felkísértek az Asszonyhoz. Furcsa név volt ez neki, ugyanis lány alakja volt, igaz, már szülésre kész lányé. Elsőre, igen, ez volt még szembeötlő, hogy ember külseje volt egészen. A sok állatbáb felett, úgy látszott, ő uralkodik. Le is kellett hajolnom, rám szóltak, mutassak tiszteletet. Mikor bűvös hangjára újra felegyenesedtem, másodszorra is körbefuttattam rajta tekintetemet. A ruhája leheletfinom volt, ha lehet még áttettszőbb, mint a kreálmányaié. Teste almaszín harsógó volt, húsos, harapnivaló. Csipkebogyó kontya édesen integetett, bármikor megszólalt. Ajka, orra, füle cseresznyék, csakúgy pirultak, csálén, pajkosan. Az egyetlen furcsa dolog a szeme volt. Mikor egybeért tekintetünk, nem is tudtam leplezni, megrökönyödtem. Látta rajtam, és kérdezte, mintha egy monitor kérdezné, búgva – Talán nem is tetszem? Vagy a gyár? De hisz neked van, csak a tiéd, hogy örömed leld benne hosszú munkanapjaid után. Hogy megpihenj, tudod, kívül-belül. Mint egy igazi férfi, egy igazi ember!

Szemei helyén két óriási, félrecsiszolt gyémánt ült. Néztem magam bennük, értetlen ábrázatom. Rosszul éreztem magam, kifejezetten. Meglazítottam nyakkendőm, a kotont is letéptem. Lehet gyáva dolog, de elfutottam.

A minap este ez volt. Azóta vagyok ganajtúró.

Csermely Mátyás 2006-ban született Budapesten. Író, költő, a Szegedi Tudományegyetem szabad bölcsészet szakos hallgatója. 2025 óta publikál.