Magyary Ágnes: Regény

Részletek

Írta: Magyary Ágnes

Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen.

(részlet A lélek változatlan című regényből)

Az értelmezések örök tehetetlensége – gondolta Adrián Guiscard, miközben figyelmesen hallgatta Doriant, az új kancellárt. Mindenki emlékezni vél valamire, aztán kiderül: semmi sem úgy történt. Amit fontosnak tartanak az emberek a megtörtént eseményekből, az banális részlet; és ami életbevágó, azon könnyed eleganciával átsiklanak. Ezért is olyan nehéz kihámozni a valóság sarokköveit. Persze, ha a rendőrségnek lenne hozzáférése a titkosszolgálat adataihoz, akkor minden sokkal könnyebb lenne, de a városállamban nem volt cél, hogy a rendőrségnek könnyebb legyen. A kémek lenézték a zsernyákokat, a zsaruk viszont utálták a spionokat. Nem beszélve a Herceg sajátos szokásairól, amelyet szükségtelen ország-világ elé tárni – állította Spinola. Így a nyomozók csak akkor férhettek hozzá a városállam lakóiról gyűjtött adatokhoz, ha azt a hírszerzésnél jónak látták. Ha a társadalom magasköreiben történt valamiféle atrocitás, akkor ezt jobbára nem vélték helyesnek, így a detektíveknek maradtak a középkori módszerek az eset felderítésére, miközben feletteseik, az Udvar, még maga Spinola is türelmetlenül követelte az eredményeket. Ilyen kínos esetekben nehéz eldönteni, mi a rosszabb, az ha nem tudnak semmit, vagy az, ha minden napfényre kerül. Emiatt aztán maga az állam is elbizonytalanodott: segítse vagy akadályozza az igazság megtalálását.

A megboldogult mondhatná el legpontosabban, mi is történt, fonta tovább a gondolatait Adrián, miközben ott motoszkált benne: mégis, egy olyan janicsár, mint Dorian, hogy a fenébe végezhette kancellárként– itt valami bűzlik. Persze – gondolta magában – ő aztán végképp nincs arra feljogosítva, hogy mások családi szennyesében turkáljon, tekintve a Guiscard família kétes hírnevét, bár – merengett tovább – a janicsároknak sokféle bajuk lehet, de családi szennyesük alig.

Az emberi elme hajlamos a szétesésre – szónokolta rendszeresen Dr. Jung – ezért oly megbízhatatlan. Ahelyett, hogy az előtte álló feladatra összpontosítana, figyelme ezer apró darabra porlad, amely darabok még véletlenül sem illeszthetőek egy nagy egységgé. Adrián Guiscard a Palotába lépve érezte, érzékszerveit támadás alá vették az erős fények, a magas oszlopok, a csarnokokban terjengő fűszerszag, a zene hangja.

A végén igaza lesz Dr. Jungnak – gondolta –, és az emberi elme valóban megbízhatatlan, hiszen mindenféle apróság eltereli a figyelmét az igazán fontos részletekről. De valami miatt mégsem a gépre bízták a nyomozást. Egyszer megpróbálták, de a kísérlet kudarcba fulladt. Ugyan a gép sokkal ügyesebben gyűjtötte egybe és dolgozta fel a bizonyítékokat, az emberre jellemző szórakozottság, fáradtság, lustaság, butaság nála szóba se jöhetett. Tehát, minden józan számítás szerint bármelyik nyomozónál jobban dolgozott, mégis a végközvetkeztetései fabatkát sem értek, így a rendőrségi eljárások sorra dugába dőltek.

Pedig a magyarázat rém egyszerű volt: a gép logikus, az emberi bűntények mögött meghúzódó indulatok pedig nem. Hiába táplálták be ezernyi gyilkosság, rablás, erőszakos bűncselekmény statisztikáit, közös jellemzőit, tipikus jeleit, a gép jobbára kapitulált az érzelmek irracionális megnyilvánulásai előtt. Így maradtak az igazi nyomozóknál, akik többnyire lusták voltak, túl sokat ittak, állandóan kétes nőügyekbe keveredtek, fittyet hánytak a szolgálati szabályzatra, rühellték a feletteseiket, de nem volt mit tenni, hiszen hullákkal, kétes elemekkel, erőszakkal a finom lelkűek nem akartak foglalkozni.        

Dorian bemutatta Adrián Guiscard-t a kancellár özvegyének. Agónia egy kereveten ült, mellette az udvari muzsikus. Valami Frédi. Dorian ismerte. Az is egy janicsár. Volt. Adrián ezt sem értette. A Palotában minden bűzlik. Igaza van az apjának: rohad a rendszer, roskadozik a hercegség, az államot csak az intrikák és a titkosszolgálat erőfeszítései tartják egyben.

Agóniának a szokásos kérdéseket tette fel, volt-e az elhunytnak ellensége, történt-e valami szokatlan az elmúlt napokban. Agónia összeszedetten válaszolt. Túl összeszedetten, merült fel Adrián Guiscard-ban.

– A férjem – mondta az asszony – az elmúlt napokban a tőle megszokott napirend szerint élte az életét. Semmi rendkívülit nem tudnék kiemelni, de alapos ember lévén, minden találkozója, minden megbeszélése gondosan fel van jegyezve, amit megtalálnak az irodájában.

Dorian türelmetlenül intett. Mintha rövidre akarná zárni Agónia kihallgatását. Adrián Guiscard sem akarta hosszúra nyújtani. Így aztán a szokásos hivatali fontoskodások, hajbókolások után rögtön rohant az apjához, aki a földalatti város legmélyén volt eldugva, az ötödik szint alatt. Az emberek Alvilágnak hívták ezt a helyet, száz évvel korábban óvóhelyként működött, de a rossz konstrukció és technikai megoldások miatt erre nem volt alkalmas, sőt kifejezetten egészségkárosítónak minősült a szellőztetés elégtelen volta miatt. Azonban nem bontották le, hanem az állam számkivetettjei vették birtokba, amit a hercegség eleinte üldözött, de aztán megtűrt, mert a kancellárián rájöttek: több hasznuk van abból, ha szemet hunynak a gyanús alakok új lakhelye felett – ez jobban szolgálta a társadalmi feszültségek feloldását.

Ennek az enyhülésnek a jele volt, hogy közkönyvtárat hoztak létre, nem mintha az itteni közönség nem tudott volna meglenni Dosztojevszkij nélkül, ez inkább jelzés volt: az állam itt is jelen van. Könyvtárosnak lenni a nyomortelepen politikai száműzetés volt. Ezt is mindenki tudta. Guiscard professzor, aki korábban a Hálózatelméleti tanszéken adott elő, egy sötét, alig négy négyzetméteres lukban ücsörgött naphosszat, ahol a falak körös-körül könyvszekrényekkel voltak borítva. A környéken drogosok és kurvák tanyáztak, háborús rokkantak és sötét alakok mászkáltak.

Emmanuel Guiscard, vagy ahogy mindenki szólította, Manu, magas férfi volt, nagy kék szemekkel, sűrű szemöldökkel. Haját hátra fésülve hordta, hosszú vékony ujjaival idegesen dobolt, ha valami halálra untatta. Többnyire a könyvtárban ült egy széken, és olvasott. Ezért is lepődött meg Adrian, amikor belépett a közkönyvtárként szolgáló lukba, hogy apját heves körmölés közben találja. Olyan elmélyülten írt Manu Guiscard, hogy észre sem vette fia érkezését. Előtte papírkupacok tornyosultak, mellette a földön üres papírok vártak készenlétben. Ezekre a kőkorszaki megoldásokra azért kényszerült, mivel tanári állásából való lefokozáskor megfosztották minden elektronikus kütyü használatától, mint az állam működésére veszélyes egyént.

– Mit csinálsz, apa? – kérdezte őszinte döbbenettel Adrian.

Manu kissé összerezzenve kapta fel a fejét. Boldog mosollyal üdvözölte fiát.

– Regényt írok – mondta önelégült vigyorral az arcán.

Adrian leizzadt, mert jól ismerte az apját.

– Miről? – kérdezte remegve.

– Az a címe: A lélek változatlan. Így indul, hallgasd: A Herceg nevetségesnek tartotta a felhajtást. Tábornokot kivégezni nyertes háború után?! Reggel kilenc órakor?! Hát nem csodás?! – örvendezett Manu Guiscard, és még jobban mulatott, amikor meglátta fia elképedését.  

– Ezt – dadogta Adrián – nem fogják megbocsájtani.

Manu Guiscard legyintett.

Magyary Ágnes (1975, Kolozsvár) 1989 óta Budapesten él. Író, tanár. Legutolsó kötete: Testodüsszeia (esszé a betegségről), Magvető Kiadó, Budapest, 2025.