Kónya Sándor: Dagadék

Részletek

Írta: Kónya Sándor

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Nézem, ahogy kiveszi a párizsit a hűtőből és egy szelet kenyérre rakja, úgy eszi. Ugyanígy csinálta gyerekként is, mikor éjszaka kijárt zugenni. Közben folyamatosan jár a szája, a hülye csoporttársairól beszél, és Emmáról, nekem meg sajog a fejem a kialvatlanságtól. Csak a felét fogom fel a szövegelésének. Apáról semmit nem mond, pedig érzem, tudom, hogy nagyon is köze van ehhez. Ősz volt akkor is.

Nem akarok leülni, de állni is alig bírok, végül a pultnak támaszkodom. Ő is szét van csúszva. Karikás a szeme, az elfogyasztott pálinkák és elszívott cigaretták bűze meg-megcsap, ahogy magyaráz. Kristóf biztosan felébredt a hangjára, de tudom, hogy inkább bent marad a szobában, rám hagyja, én jobban tudom őt kezelni, neki nincs ehhez türelme.

– Anya tudja, hogy itt vagy? – kérdezem.

Elneveti magát, majd elmeséli, hogy ki lett tagadva, már nem családtag, én vagyok az egyetlen ember, akiben megbízik. Ő volt, aki kitagadta, a Dagadék. A Dagadék. Rémes gúnnyal mondja ezt a szót, süt a méreg belőle. Már nem bánthatja többet, annak már vége, próbálom az értésére adni. Mindig nála, apánál lyukadunk ki. Csinál magának még egy párizsis szendvicset és megkérdezi, van-e sör, de nincsen.

– Nem számítottunk rád – mondom.

Pedig számíthattunk volna, mondja, én vagyok az egyetlen igazi családtagja, az egyetlen, aki még nem tagadta ki. A hideg kövön szétfagy a lábam, kellett volna az a zokni. Legszívesebben elmondanám neki, hogy rengeteg melóm van, tartani is alig bírom magam, de annyira be van pörögve, úgysem fogná fel, hogy ilyet nem lehet, hogy éjjel tizenegykor akkor sem állítasz át a másikhoz, ha családtag vagy. Szeretné, hogy mellé üljek, egyek én is, de nem akarok, nincs étvágyam, nem vágyok a társaságára. Közben ugyanezzel a lendülettel kiszúr egy családi képet a polcon, és megjegyzi, milyen jól nézek ki virágos ruhában.

– Azt a ruhát még anyáéktól kaptam egy karácsonyra. – mondom, és be is villan, valamikor nyolc éve lehetett.

Balhézott a család már akkor is, valami már akkor sem volt okés. Nagyjából utána éreztem, hogy nekem nincs erre szükségem. Jó lenne, ha ezt elmondhatnám neki, ha valaha is lettünk volna olyan jó testvérek, hogy ezt elmondhassam.

Meredten nézi a képet, de már nem a virágos ruhámat nézi, hanem apát, középen áll. Ha tudtam volna, hogy beállít, inkább elveszem a polcról azt a képet.

– Kristóffal mi a helyzet? – kérdezi.

– Megvan. Rengeteget dolgozik. – felelem. – Emma tud erről az egészről? – kérdezek vissza, bár sejtem, hogy nem avatta be, Emma nem annak a lánynak tűnik, akivel lehet ilyenekről beszélni.

–  Neki ehhez semmi köze – rázza a fejét, közben nyammogja a szendvics végét.

Feláll és járkálni kezd a konyhában, nyitogatja a szekrényeket, elővesz egy bögrét és vizet iszik belőle. Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet. Ő csak jól akarta érezni magát, egyszerűen rosszul sült el, ez még nem ok arra, hogy ő legyen a feketebárány. Hogy apa kitagadja őt, és megszűnjön számára létezni. Sokszor hallottam már ezt, de csak bólogatok. Elmondja, hogy apa eltörte az xboxot is, amit a spórolt pénzéből vett, majd utánozni kezdi az öreget, felpuffasztott pofával járkál, hevesen gesztikulálva, túlzott mimikával prédikál, bölcselkedik. Aggódni kezdek, hogy Kristóf mindjárt kijön és veszekedés lesz a vége. A háló felé sandítok, de semmi mozgolódás, pedig biztos hallja.

– Szólok anyának, hogy jöjjön érted – mondom óvatosan, a tőlem telhető legtürelmesebb hangon. – Nem szeretném, ha egyedül lenne otthon.

Ez megakasztja őt egy pillanatra, megmerevedik az arca, de én se merek mozdulni, nem tudom kiszámítani, mi következik. Közben zsibbad a lábam, a hideg padló kiszívta belőle az életet. A hirtelen jött csend mindent betölt, kis híján a közöttünk lévő űrt is. Ez legalább közös.

Visszaül a székre, és a kezén lévő heget figyeli. Megvakarja és elmeséli, hogy megvágta az ablaküveg. Nem ez történt, ez akkor, aznap este történt, de nem javítom ki. Egy-egy pillanatra látom, hogy a tekintete józanodik és emlékeztet arra a kisfiúra, akinek énekeltem elalvás előtt. Őróla kezd megint beszélni. Ordibált vele, így még nem látta őt, ez megrémítette. Dühös lesz, folyton dagadéknak nevezi. Hagyom, hadd mondja, lassan a szó élét, jelentését veszti, kopik. Régi küzdelem az övék, én mindig kevés voltam ehhez, sose mertem beleszólni. Anyát viszont megviselte.

Végül odasétálok a hűtőhöz, megkenek egy kenyeret margarinnal, párizsit teszek rá. Ez meglepi őt, látom a tekintetén.

– Anya aggódni fog, ha nem mész haza. – mondom neki, ahogy elkezdek enni.

Rám néz. Újra azt a rémült fiút látom, akit egy éve. Szeretném, ha képes lennék megölelni őt. Ha képes lenne kezelni ezt, és nem nekem kellene mindent megoldanom. De nem tudom megölelni, nem megy.

Megesszük a párizsis szendvicseinket, és még meghallgatom, ahogyan eldörmögi, mennyire gyűlöli őt, többet nem akarja látni. Ezt követően sokáig csendben ülünk, már a hideg sem zavarja a lábamat annyira.

Végül megbeszéljük, hogy én viszem haza őt, így legalább anyát is láthatom, mostanában nem sokat beszéltünk egymással.

– Útközben megállunk a temetőnél? – kérdezi. – Látni akarom őt.

– Persze, megállunk – felelem, majd kezemet a kezére helyezem, azóta az este óta először érintve a heget. 

Kónya Sándor 1990-ben született, Telekgerendáson nőtt fel, ma már Szegeden él. Magyar szakon végzett. Nagyon szereti a filmeket és a könyveket, a Puliwood oldalára rendszeresen írt filmes témájú cikkeket, de a Hetediksoron és a Deszkavízió oldalán is megjelent hébe-hóba. A prózaírás mindig is vonzotta.