Bali Péter: take this longing

Részletek

Írta: Bali Péter

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák.

Azt nem tudom, meséltem-e, de mindenesetre az első éjszakámon egy kocsma tulajdonosnőjével keringőztem. Olyan jó hatvanas, mindenesetre a bársonyos forradalomban nemcsak a krimó, de maga a nő is fontos szerepet játszott. Furcsa az élet… A nevét nem tudom már, csak Zuzka mesélte, mert ő akkor ott volt, persze akkor még nem beszéltünk. Csak később. Aztán már… Van egy cigid? Mindegy, előbb megyek még egy körért. Szóval képzelj el egy emeleti kocsmát, barna padlószőnyeg belül, alacsony, kör alakú asztalok, még kisebb székekkel, a lámpákon vöröses-narancsos lámpaernyő. Záróra után csak a kislámpák égnek, csodálatos hangulatvilágítás. Csak néhányan vannak, azok is halkan beszélgetnek. Már rá lehet gyújtani. A hangfalra kötött laptopról zene szól, visszaverődik a könyvekkel borított falakról. Mindig ilyen kocsmát akartál nyitni. Szóval a kedvenc helyed lenne, és ilyen megkínzott, szaggatott zongora szól, egy szomorú keringőt játszva. Az énekes valahol Vágó Gábor és Petri György között helyezkedik el kinézetre. Legalábbis a videóban szereplő fotó alapján. De ezt csak utólag tudom meg, akkor nincs más, csak én, a jobb szó híján milf és egy-két-há, négy-öt-hat lépések, körbe-körbe, lelassul, majd a végére nagyon felgyorsul, majdnem elesünk a belém töltött Černý Kozeltől, de végül megállok. Levegő után kapkodok. Nagy nehezen kinyögök egy köszönömöt, nem sokadjára használom, nehéz szó. Gyek… gyík… gyekuju. Pukedlizik. Leülök a bárpulthoz. A hamutál telik mellettem, az utolsó korsó pedig ürül. Nagyon, nagyon szép este. Végül hazamentem. Gyalog. Jólesett sétálni. És borzalmas másnappal keltem. Várjál, mindjárt átküldöm neked a dalt tecsőn. Szpotin nincs fent, ami gecire lehoz.

Tök fura, de sokszor jártam ott, illetve ő is gyakran volt ott, de mindig elkerültük, vagy nem vettük észre egymást, vagy nem tudom… végül valami felolvasóesten beszéltem vele először. Nem is tudom, hogyan keveredtem oda, csak random beestem, aztán így, de kurva hot ez a lány, megnézem már, pedig egy kurva szót nem értettem belőle, amit olvas. Tudod, hogy itthon mennyire herótom van az ilyenektől, de valahogy ezen az ismeretlen nyelven, egy-két szót felismerve működött. Tetszett maga az előadása is, semmi extra, semmi gesztikuláció, alig hangsúlyozott, de nem volt monoton. Azt mondanám, hogy suttogott. Érdekes volt, egészen ASMR-közeli élmény.

Szóval hallgatom a verseit, és nézem a lányt. Egyszer talán rám is tekintett, és ott helyben majdnem infarktust kaptam. Várjál, keresek neked valami képet, tuti valahol megvan Messengerben, amit küldött, vagy amit én csináltam. Csak nézd meg ezeket a szemeket. Meg tudod mondani, milyen színű? Kék? Zöld? Egyik szögből ilyen, másikból olyan, teljesen leolvadtam tőle. Mint, bazmeg, Csernobil. Ezek a szemek csak egy pillanatra, de összeértek az enyémmel, és halálközeli élményem volt. Szerintem erről beszélt Bataille az expérience limite alatt. Vagy amiről a cenobiták beszélnek. Tudod, angels to some, demons to others.

Az előadás után, néhány Svijanyval való töltekezés után odamentem hozzá. Ehhez persze taktikailag a megfelelő pillanatot kellett kivárnom, vagyis amikor egyedül cigizett kint. Először tisztességesen letarháltam, ezzel felállítva a dominanciámat, illetve egy kodependensnek tűnő kapcsolatot nyitva. Majd kérdezem tőle, mert nyilván ennyit pillanatok alatt muszáj volt megtanulnom: Mluvíš anglický? Mikor lejeszelte a kérdésemet, akkor belekezdtem kiselőadásomba, hogy bár nem értek semmit a nyelveden, és fingom sincs, miről szólt a versed, a szavalását dicsértem. Hogy érdekes volt ez a fura, hangsúlytalan, de mégse monoton sugdolózása. Megkérdeztem, hogy szerinte (!) miről szól a vers, mert az egy dolog, hogy ő írta, de mégis, mintha ismeretlen látná, miről szólna. Próbáltam nagyon okosnak tűnni, de a szemei porrá égettek, hogy ne legyek okos. Hallottam ezen az eldönthetetlen színen a hangját: Ne legyél okos, Patrik, ne legyél okos, mert kurvára nem vagy az. Szóval hallgattam picit. És általánosságban faggattam a cseh szcénáról. Ő meg engem a magyarról, de mondtam neki, hogy jobb, ha nem mondok semmit, mert csak jót illene, de az nincsen. Csak belekezdtem egy általános rantbe arról, hogy politika így, diskurzus amúgy, és minden szar, mert különben is káeurópa. Meg posztszovjet. Hazaúton bekövettem instán. Mikor az óváros egyik kisutcáján hugyoztam, csippant az értesítés, hogy visszakövetett.

Mindig elkezdtem felbukkanni az ilyen eseményeken, ahol valamiért, akár szervezőként, akár előadóként, akár csak közönségként szerepelt. Mindig kértem tőle egy cigit. Mindig hantáztam neki valamit, amiről messziről bűzlött, hogy bullshit, és hamar levette, hogy valamiféle sad attempt at cringe comedy, pont, mint az életem. Szóval valahogy ez az izé átcsapott valami bimbódzó, most már kölcsönös érdeklődésfélébe. Szóval azt hittem, jó úton járok. És végül is igen. Az egyik ilyen event után rám írt instán, később WhatsAppra váltottunk, illetve nyilván Facebookon is beaddoltam, hogy idegből végig tudjam creepülni. Így tudtam meg, hogy pár éve eltört a keze. Ugyanis a röntgenkép volt a coverfotója egy időben. Azt nem tudtam megmondani, hogy melyik. Kíváncsi voltam, hogy van-e valami sztori mögötte, vagy csak szerencsétlen baleset volt-e, de nem mertem megkérdezni. Az eleinte felszínes beszélgetések egyre mélyebbek lettek, lelki mélyfúrásokat végzett rajtam, én is rajta. És végül összehoztunk egy randit. Mit ne mondjak, kellemesen telt. Az egész napot eltöltöttük, Prágában sétálgattunk, elvitt olyan helyekre, ahová magamtól tuti nem kerültem volna. Elvitt például Břevnovba, a Hotel Pyramidához. A ’60-as években hatalmas turistaboom indult meg Prágába, mellyel az akkori szállások nem bírtak, így a’67-ben az Uřad hlavního architektura versenyt írt ki új hotel építésére és tervezésére. A kiírás egyik fontos pontja az volt, hogy nem haladhatja meg a jelenlegi környékbeli épületek magasságát. Végül Neda és Miroslav Cajthaml nyerte meg az egyenlő szárú háromszögeken alapuló piramis alakú terveivel. Egyszer valamelyik bulvárlap, valamelyik helyi Blikkben Prága legrondább épületének választották. Mi meg ott álltunk előtte, és csodáltuk. Igazából ő vitt bele abba, hogy szeressem a brutalizmust. A hotel után templomot akart nekem mutatni. Vagy egy órán át a 22-es vilin ültünk. Ezen a vonalon még a régebbi fajta járt. Na jó, ez itthon még kurva új lenne. Szóval az olcsó műanyag székeken teljesen elfáradt a seggem attól, hogy az ölemben ült. Karjai a nyakamban. Szerelmes voltam, ember, érted, szerelmes voltam. Nagyon boldog. Az emberek kissé furán néztek ránk. Nem tudom, hogy attól, mert angolul beszélgettünk, és akármennyire hazudjuk magunknak Mitteleuropát, ez bizony Kelet-Európa. Ezt egyszer neki is megpróbáltam elmagyarázni, nem volt rá vevő. Lehet, hogy túl sokat töltött Németországban különböző ösztöndíjakkal meg Erasmusszal. Neked már meséltem?

Mitteleuropa nem létezik, soha nem is létezett, a porosz nagyhatalmi törekvéseket melegítették újra egyfajta prémium kulturkampf díjcsomagként, melynek lényege annyi, hogy Németország (és a Volkswagen-konszern) neokoloniális törekvéseit támogassák. Radetzkymarsch, leck mich im Arsch! Csak egy borzalmasan olcsó Habsburg-nosztalgia, hasonlóan szar bérmunkaviszonyokkal. A szar órabéred mellé kapsz Márait meg Zweigot meg Leo Perutzot meg Kraust meg Singert és Svevot, hogy értelmiségiként leszophasd magad, míg körülötted mindenki a legújabb fast food médiatermékkel foglalkozik. Lenyelhetik az összes faszomat. Nincsen, bazmeg, Mitteleuropa, csak Kelet és Nyugat van. Az egykori vasfüggöny tűpontos határvonal. A félperiféria is csak azért létezik, hogy jobban érezzük magunkat. Nincs itt semmi, csak posvány és bűz és trágya. Nyugaton meg csak drágább, agyonparfümözött, szépen csomagolt posvány és bűz és trágya. Az egész egy psyop! És akkor nézd meg ezt a fostos V4-et, amink van, az egész visegrádi királytalálkozó lényege az volt, hogy egy kontramitteleuropa mémet hozzanak létre, és ehelyett Matthias Müller farkán pörgünk. Atomot érdemlünk…

Hozol nekem egy sört, nagyon kiszáradt a torkom. Szóval nem örült ennek, az egyébként még trágárabban, még inkább kiabálva előadott dolognak. De itt még nem tartunk, ott tartottunk, hogy ülünk a vilin. Ő az ölemben, csodálatosan boldog vagyok, a farkam merevebb, mint egy arab a reptéri csekkin előtt. Az emberek furán néznek ránk, mert angolszász nyelven vartyogunk. Idegenül. Befogadóak vagyunk, melegjogok is vannak. De csak addig, amíg turista vagy, amint itt akarsz élni és elvenni a nőinket, takarodj a faszba. Hacsak nincs pénzed, akkor gyorsan költsd el az összeset. Vagy lehet, csak azért, mert hiába fél évvel idősebb nálam a csaj, 152 centi, emiatt nem néz ki többnek 14-nél, én meg valami pszeudo-Humbert Humbert vagyok (vagy inkább a Volsebnyik névtelen narrátora, ha adunk Nabokov véleményére). Mondja nekem, hogy ha azt hiszem, hogy a Pyramida kurva szép, akkor le fogok rohadni ettől. És valóban. Konstruktivista katolikus templom! Az egész egy kurva nagy vasbetontömb. Gyönyörű. Éltem volna ott az utolsó ítéletet. A templom előtt fotózkodtunk is, de be nem mentünk. Mondom, mi az, nem mehetsz be, zsidó vagy? Jézus End of Evangeliont csinál a testedből? És kiderült, hogy tényleg zsidó, de nem, nem azért nem akart bemenni. Gecire lehozta magát amúgy a kérdésemen, én meg elnézést kértem az edgységemért. Az internet nevelt fel.

Elmentünk enni. Onnan nem messze volt egy kajálda. Amolyan kispolgári/panelproli étteremnek tűnt. Viaszosvászon kockás terítők, kurva nagy adagok, rohadt olcsón. Viszont tényleg finoman főzve, ráadásul kissé fancy beütése volt az étteremnek. Mindenhol fotók, gondolom, híres emberekkel meg a szakáccsal. Csak egyet ismertem fel, Pavel Nedvedet, amint épp egy akkora rántott hús előtt ül, amit három falu egy hónapig evett volna. Ha egyszer mész majd Prágába, mindenképp látogasd meg, fasza hely, finom és tényleg olcsó. Szerintem itt Szegeden drágábban kajáltunk volna. És kevesebbet. Aztán egész délután császkáltunk a környéken. Vršovice a városrész neve. Az összes utca valami exszovjet tagköztársaságról van elnevezve, ami tökre szórakoztató. Bementünk az egyik panel alatti krimóba. Az egész tiszta olyan volt, mint az a hely, ahova mindig apám ment cigit venni meg kávézni, szóval a gyermekkor ártatlan nosztalgiájába süllyedtem kellemesen. Egyébként valami Pálma vagy Bambusz vagy valami ilyesmi klasszik telepi bisztró neve volt. Vett füvet. Én meg csak néztem, hogy kocsmában lehet kapni?!

Elmagyarázta, hogy itt ilyen szürkezónában van, senkit nem zavar. Tíz grammig dekriminalizálva van a birtoklása, és öt tövet lehet házilag tartani, de rekreációs céllal fogyasztani illegális. Pont, amit tenni készültünk, legalábbis gondoltam, hogy azt fogjuk, miért vette volna meg előttem, ha nem akarná velem elfogyasztani. Egyébként érdekes módon itt nem szívtam annyit, mint otthon. Mikor először kipróbáltam, nem tudom, hogy a tag, akitől tarháltam, sodorta-e kurva erősre, vagy csak maga a cucc volt erősebb, mint itthon, de iszonyatosan bealudtam tőle. Ami nem lett volna para, mert arra tökéletes lenne, csakhogy találkoztam később egy csajjal. Egy szlovák, ajjh, már nem is tudom, mit hallgatott egyetemen, na mindegy, szóval a kóterban, ahol el voltunk szállásolva, ott így egymásra mentünk, és dugás közben rohadtul bealudtam. Legalábbis azt hiszem. Vagy négy órán keresztül folyamatosan dugtam, ha ez utóbb tényleg így volt, átnevezem magam Darren Package-dzsé, és megyek pornósnak. Aztán dől a végtelen pénz.

Meghívtam Zuzkát egy sörre, gondoltam, felvágok az alig felvett csehtudásommal, és rendelni próbáltam, de valamiért kékhalálozott az agyam, és csak álltam a pult előtt. A barman nézett rám, hogy mit akarok, én meg néztem rá, hogy mit akarok. A költőlány irtózatosan nevetni kezdett, mondja nekem, hogy dude, you are not even high. Én majdnem feleltem neki a világ legnagyobb krindzsével, hogy Zuzka, I am high from your kisses. Szerencsére lenyeltem, és végül kinyögtem, hogy két sört. Gambrinust kaptunk. Az íze rengeteg emléket visszahozott, mert a kőbambira hasonlít.

Bali Péter 1992-ben született Békéscsabán. Szegeden tanult. Egy aprócska dél-cseh faluban él. 11 macskája van. A Már megadtuk magunkat annak, ami csak holnap fog bennünket elnyelni az első kötete.