Szilveszter Andrea: Láncszemek

Részletek

Írta: Szilveszter Andrea

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Alig lettem tizennyolc, épp hogy átléptem a rég áhított felnőttkor Kánaánt ígérő küszöbét. Bevágtam magam mögött a veranda ajtót úgy, ahogy azelőtt sosem mertem.

-Nimmerwiedersehen, Tschüss! Többé nincs hatalmatok felettem – ordítottam, vagy lehet, csak gondoltam, de azt véresen komolyan.

Mindegy is, akkorra már, mint két szellem, lézengtek a szobákban. Összerezzentek talán, s mint akik jól ismerik ezt a hangot, lomhán folytatták elbaltázott dolgaikat.

Gyermekkoromban gyakran rajzoltam le apámat. Pedig rajztudásom a pálcikaemberekben ki is merül. Talán így akartam megszelídíteni. Soha senki nem értette, miket rajzolok. Nagy, félelmetes kezeket és hatalmas barlangszájat rajzoltam neki.

Reggelente felkelek, rántottát sütök a családomnak, letördelem a szobanövények száraz leveleit. Már-már rutinosan, megszokott medrében csordogál a hitem szerint általam kreált életem. Teszem a dolgom. Aztán néha hirtelen azon kapom magam, hogy nagymamám eres kezeivel törlöm le a polc tetejéről a port. Ezután sokáig figyelem a kézmozdulataim. Mintha olyankor önálló életre kelnének, s egyszercsak gyúrom a tésztát, anélkül, hogy azt eldöntöttem volna. A vasárnapi ebédhez, ugye, leves-második után dukál az illatos, friss sütemény. S egyébként is miféle háziasszony ül le a vendégei közé, míg rogyásig nem pakolta az ebédlőasztalt mindenféle saját keze által készített földi mannával?

Vajon az én gyermekeim milyennek rajzolnának engem?

Gorcső alá veszem minden porcikám, ha már így rajtakaptam magam. A tükörből nagyanyám apró szeme pislog vissza rám. Vagy az anyámé volna? Folyton lesütött, szembenézni képtelen tekintet. Miféle évszázados bűn szégyenfoltja ez?

Első szülöttem királynőnek rajzol. Elérhetetlen királynőnek. Arca kifejezéstelen. Fakír és fájdalmasan rideg.

Stabil, erős lábak, mozdulni képtelenek. Lehet-e kecses lába annak, ki csak egyhelyben toporog? Kié ez a test egyáltalán? Kinek a hisztérikus mozdulataival pakolom onnan-ide, innen-oda a mosott edényt? Kinek a pótcselekvései ezek?

Mikor szólok én, és mikor perlekedik anyám általam? Múltból kiragadott mondataim senki nem érti, én sem. Csak a légszomj figyelmeztet újból, felmenőim, mint gyökerek fojtogatnak ráncos, de még erős kezekkel, elszakítani őket nincs erőm.

Még mindig ugyanaz a kislány dacol bennem. Az utcán mellém szegődő kutya is, mintha ugyanaz volna, mint évtizedekkel ezelőtt. A kert sarkán kuporogva várom apámat. Nem jön, sosem jön, sosem akkor jön. Félek.

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek. Hogy kerül ide, gyermekkorom szemtanúja, a múltam egy darabja? Nagyanyám keze földhöz vágja. S ahogy az üvegszilánkok pattognak apadlókövön, egyre tisztul a kép.

A fiam rajzán tündér vagyok. Magasba emelt karokkal, kinek gyerekként nem lehet elérni, megfogni a kezét.

Újrarendezve a színpad. Ugyanazokat a szerepeket most más színészek játszák. Csak én vagyok ugyanaz. Játszanom kell, újra és újra.

Egy csoportfoglalkozáson vagyok, láncaim vetkőzőm éppen. Gyermeteg vonalaimmal újrarajzolom a szörnyet. Társaim asszociálnak.

- Kisgömböc. – mondja egyenként valamennyi.

Nevetek. Nevetek tiszta szívemből. S nevetésem egybe cseng szétpattanó láncszemeim csörrenésével.

Szilveszter Andrea 1993-ban született, egy különös fordulattal Jászberényben, de Székelyföldön nevelkedett, jelenleg is Székelykeresztúron él. Eddig két kötete jelent meg: Leckék a fekete kontinenstől (Útinapló, 2017), Smink (Rövidprózák, 2021). Rövidprózáit 2021-től közlik. Hivatása szociális munka. Három csodálatos kisgyermek édesanyja. Örömét és bánatát is irodalomba fojtja. Szereti, ha van vágott virág az asztalán.