Vince András: Adamec (regényrészlet)

Részletek

Írta: Vince András

Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot.

Ez egy Richter-skála szerinti tízes erősségű katasztrófa, zihálta Adamec a telefonba. Már az elakadó lélegzetvétele is halálra rémisztette a feleségét. De ami követte, az a mélyről kiszakadó torokhang, amelyet képtelen volt finomítani az artikuláció, attól megremgett a kezében a telefonkagyló 

Az igazat megvallva egyikük sem tudta pontosan, mi az a Richter-skála. Egyáltalán ki volt az a Richter? De annyiszor hallották már a hírekben, hogy sejtették, valamilyen köze lehet a földrengések súlyosságához. A tízes erősség persze csak a stresszhelyzetben hozott becslés volt, ami természetétől fogva túlzó, ezzel Adamec mindössze az őket ért csapás mértékét kívánta jelezni. A katasztrófáét, amely minden előjel nélkül csapott le, akár egy valódi földrengés. Tehetetlenül figyelte, ahogy munkatársait egymás után hívták be a személyzeti osztályra.

Kirúgták a Mileticset, a Barnát, a Bélát, a Periszkóp egész szerkesztőségét, folytatta a veszteséglistával, érzem, a következő én leszek. Ettől a felesége is padlót fogott. És nemcsak a pénzről volt szó. A tévé mindig jól fizetett, de volt valami, ami még ennél is fontosabbá vált a közös életükben. Általában elég volt annyit mondania, a férjem a tévében dolgozik. A következő másodpercek, amíg a másik megemésztette a kijelentés súlyát, és általa a házaspár társadalomban elfoglalt pozícióját, kivétel nélkül mindig diadalittas másodpercek voltak. Az álommunkahelyek képzeletbeli listáján az MTV hagyományosan dobogós helyen állt, miközben azzal  is mindenki tisztában volt : a tévé nem éppen a kiemelkedő kreativitás alapján keres munkatársakat. Egészen magas összeköttetéseket feltételezett egy tévés pozíció.

Adamec jól sejtette. Húsz perc múlva őt hívták. A személyzeti iroda ajtajában összetalálkozott az egyik belpolitikai szerkesztővel. Negyvenes, jól vasalt, végtelenül kimért férfi, akiről az a pletyka terjedt, hogy erősen be van kötve a Konzervatív párt felső szintjeihez. Most meg lehajtott fejjel zokog. Ezek után már nem csodálkozott, hogy a szűk szobában a televízió épületét őrző biztonsági szolgálat egyik kidolgozott testű munkatársa támasztotta a falat, és a kívülállók derűs kíváncsiságával figyelte a kirúgásokat. 

Járt már ebben a szobában. Egyszer. Rosszemlékű hely volt, itt vették fel évekkel korábban. Ugyanez a személyzetis adott elő neki egy rendkívül nyomasztó, eligazításnak nevezett, fenyegető monológot. Ez volt a televízió beavatási szertartása, rituális, kegyetlen verbális erőszaktétel, hasonló a természeti törzsek brutális felnőtté avatási ceremóniájához.

Nem kell jegyzetelnie, kezdte akkor a személyzetis, és az asztal szélére támaszkodva magasodott fölé. Csak jól figyeljen, mert most elmondom, min múlik, hogy a próbaidő három hónapja után kirakják, vagy sikerül megmaradnia nálunk. Mi itt a Magyar Televízióban megpróbálunk fenntartani bizonyos civilizált viselkedési kereteket, például légyszívessel kezdjük a mondatot. De még véletlenül se gondold azt, váltott át kioktató tegezésbe, hogy te szívességet teszel bárkinek is, ha végrehajtasz egy kérést. Ez csak annyit jelent, hogy nem vagyunk végtelenül tahók. Mi így adjuk ki a parancsot. Itt parancsok vannak. Tudod egyébként, mi a különbség a parancs és az utasítás között?

Adamec tanácstalanul ingatta a fejét, mint aki most kísérel megfogalmazni egy bizonytalan kimenetelű mondatot. A személyzetis nem várta meg a végét. Mindegy, itt majd beletanulsz, mondta. Őszinte leszek. Ha azt gondoltad, hogy a tévés munka csupa kreatív, vidám, élvezetes tartalomkészítés, önmegvalósítás és siker, akkor nagyon el vagy tévedve, és a létező legrosszabb helyre kerültél. Ezt csak azért mondom, hogy ne érjenek meglepetések. Mert a Magyar Televíziót – bár ezt nem hirdetjük – leginkább egy katonai szervezethez tudnám hasonlítani, amit egy parancsnoki hierarchia működtet, és  minden munkatárs a parancsokat gondolkodás nélkül végrehajtó harcos. Olyanok vagyunk, mint a Néphadsereg, azzal a jelentős különbséggel, hogy nálunk tényleg működik a társadalmi ellenőrzés, mégpedig annak a hárommillió nézőnek az ítéletében, aki minden este leül a tévé elé. Mert Bivalybasznádon érted, egy olyan helyen, ahová, ha véletlenül odatévedsz, még akkor sem szállnál ki a kocsiból, ha nagyon kellene hugyoznod, na, ott lehet hibázni, ott aztán senki nem venné észre. De ha mi elbaszunk valamit, másnap rajtunk röhög a fél ország, abban biztos lehetsz.

Rendesen beszaratta ez a személyzetis, utána hetekig behúzott nyakkal dolgozott, nehogy elbasszon valamit. Végül sikerült megkapaszkodnia. Helyére kerültek benne a dolgok. Valójában kevés szabályt kellett betartania, viszont azokat nagyon. Az évek során többször látta ezt a személyzetis férfit a székházban, de az kerülte tekintetét, még csak nem is köszöntek egymásnak. Most, hogy újra itt ültek egymással szemben, inkább fáradságot hallott ki a hangjából, mint bármilyen érzelmet.

Nézze, Adamec, magyarázta monoton hangon, mint aki már nagyon unja ugyanazt lenyomni huszadszorra. Ha most aláírja a közös megegyezésű kilépést, még ma átutalunk önnek egy kerekebb összeget, a féléves fizetését végkielégítésként. Vagy nem írja alá… Mondjuk, akkor is kirúgjuk, csak éppen nem kap semmit. Járhat a munkaügyi bíróságra, tegyük fel három évig, talán megnyeri a pert, bár fel kell hívnom a figyelmét arra a tényre, hogy a Televízió nagy létszámú jogi osztállyal rendelkezik. De nem lehet kizárni, hogy megnyeri. Akkor megítélnek magának egy ennél is nagyobb összeget. De figyelembe véve a megugrott inflációt, három év nagyon hosszú idő. Itt megvonta a vállát, mint akinek alapvetően mindegy, és közben már tolta is elé a papírt. Adamec alig bírta tartani a tollat, miközben aláírta a közös megállapodást. Végül a neve helyére azonosíthatatlan krikszkraksz került.

Sajnos a felvételvezetőség nem az a munka, amire álláshirdetésben keresnek embereket. Adamec ezt csinálta hét éve, máshoz nem is nagyon értett, viszont ezt a határozottságot és kitartást igénylő, meglehetősen speciális feladatot, szerinte és a szakma bennfentesei szerint is, jól és megbízhatóan végezte. Egy darabig kapálózott, végigcsörgetette a számokat a telefonos noteszából. Megpróbálok visszakerülni a fedélzetre, magyarázta régi ismerőseinek, akiket elkerült a nagy kirúgási hullám. Ha esetleg hallasz valamiről… De senki nem hívta vissza. A reklámgyártó cégek ránéztek a születési dátumára, és dobták az életrajzát a szemetesbe. A Filmhíradó Stúdióban sokáig hitegették, aztán felszívódtak.

Végül a végkielégtésből vett egy tízéves Opelt, és beállt taxisnak. Éjszakánként ott derengett alakja a tévé székháza előtt, mint egy, a bűntett helyére visszatérő kísértet. Vagy inkább lidércnyomás. Vagy egy élő, lélegző, anyagcserével rendelkező rakás szerencsétlenség. Régi kollégái csak a legvégső esetben ültek be hozzá, amikor hajnalig, műsorzárás után is bent kellett maradniuk, és már csak Adamec Opelja várakozott a Szabadság tér lámpái alatt. Unták már, akkor is, ha az éjszakai Adamec-műsor felemlegetésével másnap szerezhettek néhány derűs percet a büfében.

Mert Adamec kizárólag a kirúgása körülményeiről és értelmetlenségéről méltatlankodott. Pimasz, gyakran kötekedő kérdéseinek ismételgetésével utasát is be akarta vonni panaszai áradatába. Azok meg a hátsó ülésen bizonytalan hangon dünnyögtek. Sem igent, sem nemet nem mondtak, valójában nem érették, miért nem tud Adamec ugyanúgy eltűnni a tévé környékről, mint a többi nyomorult, akiket vele együtt rúgtak ki. Miért csinálja ezt magával és velük?

A fuvar vége mindig ugyanúgy alakult. Adamec addigra már teljesen behergelte magát, és elkezdett nevekkel dobálózni. Még a Kajtár főrendező, még ő is ragaszkodott hozzám a műteremben, sziszegte, de ehhez már végképp nem lehetett kapcsolódni, hiszen tiszta pillanatában Adamec is pontosan tudta, mekkora megengedhetetlen provokáció a Kajtárral előhozakodni. Mert Kajtár akkora hatalmasság volt, hogy még pletykálkodni sem mertek róla, pedig a pletykák terjesztése szinte kötelezőnek számított, ha valaki tartósra tervezete a tévés karrierjét.

Adamec mindig ugyanazzal zárta az őrjöngését. Már megérkeztek a címhez, de még nem kapcsolta le a taxiórát, nehogy utasa ki tudjon menekülni a kocsiból. Ömlött belőle a szitok, a két kis kurváról, akik jódolgukban nem tudták már hová riszálják a seggüket. Akik tönkretették az életét és a televíziót is. Ezen a ponton még azok is lelombozódtak, akik eddig titokban hátul röhögcséltek a megborult Adamecen, mert eszükbe juttatta, hogy mi történt Nikivel, akiről igazából csak egy dolgot lehetett biztosan tudni: hogy semmiképp sem volt egy kiskurva, pont az ellenkezője. Tudnának erről beszélni a legsikeresebbnek tartott nőcsábászok, az ellenállhatatlan színészektől az óriásfaszú lovaskaszkadőrökig, nem beszélve az elkényeztetett marketing managerek hadosztályairól. Az összesnek beletört a bicskája, nem gyógyuló sebeket szerzett mindegyik, aki bepróbálkozott nála. Akkor már inkább az Anna, az ő szexuális kalandjai voltak annyira rövidek és minden érzelmet nélkülözőek, amit akár kurválkodásnak is lehetne nevezni. Viszont a szakmára jellemző testi és anyagi kiszolgáltatottsággal, és a perspektivikus gondolkodás hiányával Annát végképp nem lehetett vádolni.

De nem is azon akadtak fenn Adamec utasai, hogy dühében lekurvázta egykori munkatársait. Hanem újra eszükbe juttatta a brutalitást, amivel elintézték ezeket a lányokat. Ha a tévé legnépszerűbb sztárját egyik napról a másikra ki merik radírozni a képernyőről, akkor rájuk milyen jövő várhat? Mert ezek mind kishalak voltak. Akiknek éjfél után zárul a műszak, mégsem vár rájuk szolgálati autó a Szabadság téren. Ők azok, akik épphogy elevickélnek a hierarchiában, miközben bárdként lebeg fejük felett a műsorrend módosításának réme, amit rendszerint a vérfrissítés követ. Ez vált az igazgatótanács kedvenc kifejezésévé, ami nem jelentett mást, mint megszabadulást a tévés állomány jelentős részétől. Gyors és fájdalmas, mint amikor letépnek egy sebtapaszt.

Vince András 1966-ban született videó-utómunkás, szerkesztő, Budapesten él. Jelenleg az orvos-beteg kapcsolatok érzelmi és fizikai függéseit tanulmányozza.