Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Részletek

Írta: Szerényi-Bartók Tamás

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Hiába tepertem, álltam szóba minden jöttmenttel a sorompónál, a büfében meg a KK-ban, azonnal levágták, milyen kétségbeesetten próbálok ismerkedni, és az automatás kávéjukat fújkálva csendben odébbálltak. Budapest bántó idegensége nem enyhült, inkább fokozódott, hisz alig ismertem a jelzéseit. Nem beszéltem a nyelvet, előbb meg kellett tanulnom, és ez türelemre intett, de mivel türelmem nem volt, az ösztöneimre hagyatkoztam és a tanegységlistára: idegen hangzású órák, ismeretlen diszciplinák bukkantak elő mindenütt; ugyanúgy bolyongtam köztük, ahogy az egyforma, sárgatéglás épületek között a jegyzetboltot keresve. Találomra vettem fel azt az esztétika alapozót is, ami egy egészen váratlan helyre vezetett.

Te a Sokk, Hatás, Performansz – A szubverzió mint alkotói eszköz című szemináriumra jelentkeztél – olvastam a kurzusmailben. A tanár azt írta, az órát külső helyszínen tartja, valami raktár kistornatermében, és én ez alapján a BEAC pályához hasonlónak képzeltem, talán a sport és az emberi test esztétikájával kezdünk: a játék mint performatív aktus, testgyakorlatok, voyeurisztikus tekintet a partvonalról, mozgás, avagy a banalitás esztétikája, satöbbi.

Ehhez képest a Tűzraktér felirat alatt, az aranykapun túl egy eklektikus romkocsma fogadott: kibelezett Trabant, málló vakolat, szürreális figurák a falakon, meg jelentésüket vesztett feliratok, amelyek viccnek komorak, bölcsességnek közhelyesek voltak; nyüzsgött és üvöltött körülöttem az egész tér. A telematricázott asztalokat kerülgetve óvakodtam beljebb. Alig álltak a pultnál, épp rendelni akartam, amikor beelőzött egy srác, azt mondta, mindjárt kezdődik az előadása.

– Merre lesz? – kérdeztem riadtan, ő meg egy sötét lejáró felé mutatott, és nyargalt is tovább a sörével.

A kistornaterem úgy nézett ki, mint egy lomtalanítás: kimustrált heverők, felhasított bőrfotelek, leselejtezett iskolabútorok. A hátsó asztalok körül sűrű füst gomolygott, megtelt a földalatti előadó, bár nehéz lett volna megállapítani, hogy rekreációs céllal érkező fiatalokkal vagy a kortárs esztétika iránt érdeklődő, lánglelkű egyetemistákkal. Aztán egyre több spirálfüzet, tekerős cigi és bekevert vodkanarancs került elő.

Az egyik recsegős Thonet székre ültem, nagyot döndült az asztallap, ahogy letettem a korsómat. A punkabb arcok szimatszatyorban hozták be a sört, sziszegtek a nyitófülek, míg az emelvényen valaki setupolta a fényeket. Aztán a technikusról kiderült, hogy ő a tanár. Egyetlen szót sem szólt, csak a mögé kivetített word doksiba negyvennyolcas betűmérettel kiírta, hogy SZIASZTOK! – és már kezdődött is a sejtelmes Twin Peaks-zenékre előadott némajáték. Hatásvadász indítás volt, de működött. Meg hát, messziről jött gyereknek nem kell sok a katarzishoz.

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra. Előttem ketten ültek, egyikük beadandót írt, a másik vázlatfüzetbe jegyzetelt, legalábbis egy darabig azt hittem, később vettem csak észre, hogy aprólékos rajzot készít a színpadképről; adott neki egy kis sötét, expresszív tónust – kábé így magyarázta néhány héttel később egy csepp művtöris felsőbbrendűséggel a hangjában.

Olyan magabiztosan skiccelte fel a jelenetet, mintha egyenesen a Kisképzőről érkezett volna. A képet szignóval is ellátta, de a tompa projektorfényben, csak a vége volt kivehető, valamilyen Írisz. Rövidre nyírt Meg Ryan-haja volt, és fájóan szép mosolya, ezt rögtön megállapítottam, ahogy hátrafordult lepisszegni egy raszta srácot. Egy féloldalas gödröcske miatt úgy nézett ki, mintha folyton rosszban sántikálna. Szőke tincseit a füle mögé tűrte, de azok kibuggyantak, mire ő akkurátusan visszaigazgatta őket, ez ismétlődött visszafogott kényszerességgel. Épp próbáltam volna kiizzadni magamból egy béna nyitódumát, amikor lejárt a playlist, a tanár feladta a házit, és megköszönte a figyelmet. Mire felnéztem, kikapta a gépből a VGA kábelt, és mindenki szedelőzködni kezdett.

– Bocsi, nem tudjátok, mit mondott a végén? – kérdeztem a lányokat, de inkább valami macskahang jött ki a torkomon, közben szánalmasan kapaszkodtam a söröskorsómba.

Először nem értették, csak gyanakvóan méregettek. Úgy tűnt, belém látnak, a kérdésemen átüt a rajongás, a szerelmes tekintetem elárul.

– Van barátja – súgta oda a barátnője, az okos lány, Nevermind-póló volt rajta és homlokára tolt John Lennon-szemüveg.

Láttam, előre leosztották a szerepeket, én legfeljebb statisztálni fogok. Karonfogva indultak el, a nevetésükben volt valami invitáló, Írisz még vissza is nézett rám, de akkoriban a finom morzézásokra egyáltalán nem voltam fogékony.

– Hé, haver, én jegyzeteltem, ha gondolod, átküldöm – mondta egy srác, és az orrom alá dugta az iPhone-ját, hogy cseréljünk kontaktot.

Valahonnan ismerős volt, mintha az öreg Latinovitsot hallanám, ahogy a pincért szólítja kedélyesen – az a gyerek volt, aki a pultnál beelőzött. Kicsit előadta magát, de eléggé be voltam már nyomva, hogy leszarjam.

– Nem iszunk valamit? – kérdezte, és egy perccel később már lehúztuk a sörfelest, majd tekert egy rakétát.

Random esztétikaszakosok meg vézna bringás futárok csatlakoztak be a körbe, annyira elvesztettem az orientációmat, hogy egy idő után már az egyik Hajtás Pajtással beszélgettem Nietschéről. A csillagfényes őszi este kitárulkozott. A hold, mint egy égi szivárványhártya, a látható tartomány árnyalatai között vándorolt, majd szuperholddá változott. A világ egyre pszichedelikusabb színezetet öltött, mintha rajtam gúnyolódna: nesze, itt a mesébe illő alkalom, hogy odamenj a csajhoz, erre te elszalasztod.

Ezután lassú süllyedés következett a kockaudvar betonjába, később egy berlini faszi akart valami felesre meghívni.

– This Hungarian water is very strong! – kiabálta aztán nagyokat sziszegve a ledöntött almapálinkától.

HÁZI – vésték fel a pult fölé kiakasztott, maszatos palatáblára. Ez az ismerős felirat és a lágyan körénk szivárgó, üldögélős techno repetitív témája volt az utolsó emlékem.

***

Másnap éktelen hangzavarra ébredtem. Kegyetlen, pusztító másnapossággal és elfeküdt nyakkal kászálódtam le a bátyám kihúzható kanapéjáról. Az edények mindeközben szűnni nem akaró elánnal csörömpöltek a konyhában, a serpenyő akkorát kondult, mint egy óriási gong, és hallottam, ahogy egy fazék csattogva lebukfencezik a szárítóról. Erre már a bátyám is káromkodott egyet.

– Minden oké? – kérdeztem némi számon kérő éllel a hangomban.

A következő pillanatban a tesóm ellenséges vonásai bukkantak fel a konyhaajtóban.

– Csak nem felébresztettelek? – kérdezett vissza dühödt iróniával, aztán taktikát váltott, remegő hangon folytatta:

– Még neked jár a szád? Az éjszaka közepén rontasz be, leborulsz a székről, nagyokat fingasz, aztán nyitott ajtónál hugyozol. Réka nyolcra jár dolgozni, én nyitásra megyek a könyvtárba, te meg fél négykor mászol haza, és felversz mindenkit! – sorolta, és szinte levegővétel nélkül folytatta azzal, hogy mi is az én bajom.

Nagy svunggal érkező szavai átütötték a másnapos közöny cementfalát, én pedig rögtön visszavágtam, és máris veszekedtünk, kiabáltunk, csapkodtunk, én belerúgtam abba a nyomorult kanapéba, a bátyám ennek tapsolt, és próbáltuk túlüvölteni egymást. Ez ment, míg el nem fogyott a szufla, ki nem tomboltuk magunkat teljesen, és a mosatlan edények is elfogytak körülöttünk.

Másnap nem hoztam tejet, harmadnap nem húztam le a vécét, a negyedik nap ordítva hánytam, de ezúttal lehúztam, mint egy úriember. Így is kiakadt, mégis mit nem értek azon, hogy a munkához nyugalomra van szüksége? Egy hülye diplomamunka miatt, gondoltam, és persze ki is mondtam, reccsent a szék, ahogy felpattant, és kikérte magának. Én flegma voltam és kiállhatatlan, ő egyre indulatosabb, így hamar eljutottunk oda, hogy csak reflektálatlanul visszapofáztam neki, ő meg, hogy mégis mit képzelek, én kis taknyos, majd meglátom, ha az ötéves képzés végére érek, és le kell tennem két nyelvvizsgát, egy záróvizsgát meg egy százoldalas szakdolgozatot, ja nem, mert én már csak egy hároméves büfészakot végzek egy Patyomkin-egyetemen, és még nekem áll feljebb?! És azt tudom, hogy mit fog mondani nekem, ha három év múlva találkozunk? Hát hogy egy sajtburger lesz elvitelre. 

Szerényi-Bartók Tamás (1991) író, költő, reklámszövegíró. A nyírségi Újfehértón nőtt fel, sokat járt a helyi könyvtárba, a kikölcsönzött könyveket mindig időben visszavitte. Az egyetemen szabad bölcsészetet tanult, később dolgozott újságíróként, de szórólapozott már lovagi páncélban és statisztált a Poligamy című filmben is. A Szíverősítő az első regénye.