Sarnyai Benedek: zájed

Részletek

Írta: Sarnyai Benedek

Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket?

„Anyád szerint már menekültnek számítok?”

Számíthatnék annak: nem lenne rossz belépő két év után. Talán még a régi melóm is megbocsátaná. Bár azt csak később kéne neki beadagolni, először jegyezze meg a nevem. A karácsonyi üdvözlőkártyáján még Laci szerepelt, ráadásul olyan szép kézírással, amire azóta is irigykedem, bárcsak valaki így írná le egyszer, hogy Levi!

Anna csak motyog, amikor az anyját emlegetem:

„Szerinted tudja, hogy kimentél?”

Nem akar a szülein viccelődni, videóchaten nem lehet. Most mindketten a saját telefonunkat bámuljuk, de a minőségi idő lényege, hogy ketten egy képernyőt nézünk. Amin látjuk, mit kommentelt Anna apja egy 444-es poszt alá, vagy hogy az anyja megint létrehozott egy családi chatcsoportot azért, hogy a gyerekek előtt cseszegesse az apját. Ilyen ez: vannak szokások, amiken a válás sem változtat. Amikor ezeket mutatja nekem, Anna úgy viselkedik, mint egy kifordított Piaget: mivel nincsenek gyerekei, a szülein figyeli meg a fejlődéslélektant. Feltűnő, hogy a tizenéves korban szerzett képességek ötven fölött hanyatlásnak indulnak. Anna szülei már nem képesek az absztrakcióra, nem képesek beleélni magukat mások gondolatvilágába, így akkor is összevesznek egy 444-es poszt alatt, ha ugyanazt írják. A különbség rendszerint annyi, hogy Anna anyja zsebfáraónak nevezi az Orbánt, az apja pedig zsámolyzsiráfnak. Ez utóbbit Annával épp annyira értjük, mint egy kétéves gyerek asszociációit.

Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket? Az Orbánra adott gúnyneveiket könnyebb megjegyezni.

Egy szakállas srác mellé ülök a KFC-nél. Orosz lesz, ezt anélkül is tudom, hogy megszólalna: csak veszem a metszetet a szakállas, az európai, és a Zájed Reptéren előforduló emberek halmazán. Anna közben már a kísérletről beszél. Ehhez a ponthoz általában azután érünk, hogy kiszórakoztuk magunkat a szülein. A telefon viszont épp annyit ér személyes jelenlét nélkül, mint a személyes jelenlét telefon nélkül. Mindkét esetben marad a beszélgetés, egymásnak kell elég ingert jelenteni, eltűnnek a témák, amiket egy Facebook-görgetés hoz. Ehhez hozzá kell szokni Abu Dzabiban. Amíg Anna nem jön. Addig a nevetést kicsit elfelejtjük, lehet anélkül is élni, vagy megtanulhatok nevetni Anna kísérleti egerein. Lehet, hogy lesznek egerei!

„Simonyi Juli szerint ezt a kísérletet érdemes lenne rajtuk is lefuttatni. Ha az emberekkel végeztünk.”

Anna a mobilját az asztali lámpához támaszthatta, ezt a helyzetet azonosítom a nézőpontból, ahonnan őt látom. Hagymát vág. Azt hittem szívbajosabb lesz: ezt eddig én csináltam. Az volt a mániája, hogy szárazra sírná a szemeit, ha ő állna neki, hiába mondtam: ne féljen, a szemüveg úgyis felfogja a kis cseppeket!

„Ha már megvagytok az emberekkel, miért mennétek vissza egerekhez?”

Sejtem a választ, de azt akarom, hogy Anna beszéljen. Nem a válasz fontos, hanem az, ahogy eljut a válaszig.

„Hát – kétszer megkocogtatja a kést a vágódeszkán – ezt jelenti valahol a pszichológia. Mindig az ellentétét csináljuk annak, amit egy gyógyszerész csinál! Ezen gondolkodtam: nálunk sosem az a kérdés, hogy egy hatás mennyire vihető át emberre, hanem hogy az emberi viselkedés mennyire általánosítható alacsonyabb intelligenciájú lényeken. Tulajdonképpen mi mindig a hülyeség határát keressük.”

Ezzel megnyugtat, megvan, ami miatt kérdezek: az indukció, Annának adtam egy egyszerű problémát, és abból általánosított, hajlandó absztrahálni, nála ez a szeretet jele. Amíg így beszél, energiát tesz egy válaszba, és legalább annyira élvezi a beszélgetést, mint én. Én már annyira élvezem, hogy nem is koncentrálok arra, amit mond. Akármiről van szó, nem kell feszengenem, a képre nézek a falon. Ki nem állhattam ezt a festményt, amíg otthon voltam. Egy könnyező arcot ábrázol, annyira színes, mintha egy unikornis seggéből rángatták volna ki. A feliratot keresem rajta, amit a festő alkoholos filccel pingált a könnyező szem alá. Valamin mégiscsak röhögnöm kell.

„És milyen volt az út?”

Ezzel kizökkent. A három kérdés egyike, amit sosem akarok megkapni, ezt Anna is tudja, tudnia kell: nincs hogy-vagy, milyen-napod-volt, milyen-volt-az-út. Baszki, milyen lett volna? Egyhelyben ültem hat órán át. Nem tudtam rendesen zenét hallgatni, zúgott a motor. Összekaparok annyi információt az egyetlen utaskísérő fiú hajáról, a mellettem ülő néni unokájáról, és az arab utasról, aki hátulról Gáspár Győzőnek nézett ki, hogy ne kelljen figyelnem arra, mit válaszolok. Automatikusan formálom a szavakat, ahogy általában pislogni szoktam. A feliratot keresem a könnycsepp alatt. A képernyőn keresztül nem látom rendesen, de legalább azt a két fekete csíkot akarom érzékelni, amiben összemosódik két sornyi betű: „merj élni, mert meghalni bárki tud.” És nem nevetek, hiába jutott eszembe ez a mondat.  Pedig még mindig nincs értelme: élni épp annyira tud bárki, mint meghalni, aki nem tud élni, meghalni sem tud, körbeértünk, nincsenek választási kérdések, ezt egy kisgyerek is felfogja, sőt, még Anna szülei is. Nevethetnék: az emberek mindig elfelejtik az elemi logikát, ha súlyosat akarnak mondani, és Anna is elfelejti az elemi logikát, ha a fehér falra vásárol valami színeset.

Észreveszem, hogy gyorsul a beszédem, ebből következik, hogy valószínűleg már a gáspárgyőzis arabnál tartok. Elbeszéltem az időt, úgy, hogy fel sem fogtam, mit mondok. Most már tudom, mit éreznének Anna egerei, ha megtanulnának beszélni. És meg is találtam a hülyeség határát! Annának felesleges lefolytatni bármilyen kísérletet: elég bárkitől megkérdeznie, milyen volt az út, és az olyan hülye lesz, mint egy rágcsáló.

Ezen felnevetek, és ami meglep: Anna is velem nevet.

„El se hiszem, hogy bárki használja még azt a hajzselét!” – kiált fel.

„Ugye? – kapom fel a fonalat. – Képzelheted, hogy itt a negyven fokban hogyan csurog végig az arcán. Nyalhatja le a fekete bajuszáról kajálás közben!”

„Le is kell nyalnia, különben még lecsöpög arra a hosszú, fehér ruhára! Amit hogy is hívnak?”

Gondolkodom egy pillanatig, de elrendezem annyival, hogy az arab ruhadarabokat majd megjegyzem akkor, amikor Anna szüleinek már tudom a nevét. Anna felhajtja a szemüvegét és a szemét törli, nem tudom, hogy ennyire jót nevetett, vagy csak a hagyma kezdte irritálni.

„Egyébként orra, szemre, virágmintára tényleg kiköpött Gáspár Győzi volt – vonom meg a vállam. – Csak onnan tudtam, hogy nem ő az, hogy nem volt mellette sem a felesége, sem az Orbán Viktor.”

Anna kacag, hosszan mondja, hogy jaj, a telefonja mögé nyúl, és egy zsebkendőt húz elő. A szemem keresgélni kezd a szobában, a zsebkendőtartó nem ezen az oldalon szokott lenni, itt a kislámpa van, annak támasztott neki, azért látom a festményt, de ha innen vesz zsepit, hol a kislámpa? Amíg Anna a szemüvege alatt törli a könnyeit, gyorsan megigazítom én is a szemüvegem, ekkor veszem észre, hogy a kislámpa Anna kezéhez került, és a vágódeszka felé világít. Egyszerre lepődök meg azon, hogy ez eddig nem tűnt fel, és azon, hogy Anna máris elkezdte átrendezni a lakást. A logika megvan benne, ott vágja a hagymát, ahol a fény van. Abban is meglenne a logika, hogy azt a festményt levegye a helyéről, most mégis megijeszt, hogy ez eszembe jut. Ha leveszi onnan, eltűnik még valami, amin nevethetnék, amin most nem tudok nevetni, de ha látnám rendesen a betűket, nevethetnék, legalább annyira, mint Anna szülein.

„Apád szerint már menekültnek számítok?” – kapcsolok vissza, csak nem kezdhetjük úgy a távkapcsolatot, hogy nem jönnek szóba a szülei. Az orromban pihegést érzek, mintha valami súlyosabbat mondtam volna annál, hogy merj élni. – „Elvégre a fiatalok nyugatra menekülnek. De mi van azzal, aki keletre szakad?” – félmosolyt húzok az arcomra, próbálok úgy tenni, mintha az orrom nem úgy mozogna, mint egy nyúlé.

„Szerinted tudja, hogy kimentél? – Anna kezében megáll a kés, a kamera felé fordítja a fejét, a frufruja balra sodródik. – Mondjuk nem lepne meg. Lehet, neki előbb szóltál, mint nekem.”

Bal kezével megigazítja a frufruját. Már megint ezt hozza elő. Nem szóltam neki, mielőtt jelentkeztem a kutatócsoportba, de ezt megbeszéltük már három hónapja. El is fogadta: minek szóljak addig, amíg nem vesznek föl? Ha nem változna az élet, lehetünk csöndben, arra sem vesztegetjük a szót, hogy Anna frufruja ugyanúgy néz ki két éve. Miután felvettek, neki szóltam először. Elfogadta, akkor miért beszél most olyasmiről, amit már elfogadott?

„Szórakozom! – mosolyog, Annánál ez egyenes szájat jelent, az ajka normálisan mindig legörbül, mint egy Mária-szobornak. Sóhajt egy nagyot. – Jól van, Levi, megcsinálom a csirkét, nem biztos, hogy rendesen hallanálak.”

Bólogatok.

„Igen, a szagelszívó, sercegés, persze! El is felejtettem, hogy te két órával korábban vagy.”

Közelhajol a kamerához, dob két puszit, otthon még csak vacsiidő van, tényleg, még nem is ettem, jetlaget kapott a gyomrom. Jobbra nézek, az orosz srác csirkeszárnyat majszol, a csontot a bal kezében tartja, a jobb kezével a hívásgombra nyom. +380-nal kezdődik a szám, a képernyőn homályosan megjelenik valaki, ránézésre egy női arc. Bár lehet, csak a zsírfoltoktól nem látom a szakállát.

Sarnyai Benedek, 1998-tól szegedi, jelenleg Abu Dzabiban él, a New York University CITIES kutatócsoportjának munkatársa. 2024-ben Elfeledték magukat című kötete elnyerte a Magyar Írószövetség Debüt-díját. Azóta volt Móricz Zsigmond- és MMA-ösztöndíjas, viszont második kötetét még mindig nem sikerült befejeznie. Ahogy vezetni sem tanult meg.