Takács Mari illusztrátort Herczeg-Szép Szilvia kérdezte

Vagy úgy is mondhatnám, hogy építettem egy virtuális játszóteret, ahol mindenki megtalálja a kedvenc „mászókáját”, „csúszdáját”, „hintáját” korhatár nélkül. A kisebbeknek szóló könyvekben, lapozókban is – még ha csak egy rövid részlet erejéig – mindig igyekszem ezt a játszóteret felépíteni. Ha pedig meg tudok mosolyogtatni egy felnőtt olvasót, miközben együtt lapozza a könyvemet a kisfiával vagy a kislányával, akkor én elértem a célom, és boldog vagyok.

Jó napot, én egy könyv vagyok. Barna borítóm, arany gerincem és ötszáz sárga lapom van. Korábban családi ereklyeként vándoroltam egyik család polcáról a másikra, most pedig itt heverek egy nagyon sötét, poros helyen, ki tudja mióta.

Borbáth Péter: Sündör és Niru. Sündör nyomában. Csimota, Budapest, 2015.

Ahogyan a két főhős érdeklődést kezd mutatni az őket körülvevő tágabb fizikai világ iránt, úgy érzékenyülnek annak jelenségeihez, ily módon válik lehetségessé, hogy Sündör és Niru nem csak képessé válnak eddig nem látott dolgokat észrevenni és megfigyelni, de meg is tudják különböztetni egymástól a különféle hangokat (pl. rozsdamarás hangja, hártyás szárnyú pendülés, óbégatás, nyekergés) és fényeket (pl. reggelfény, csigafény, sparherdfény), majd gyűjtésükhöz, tanulmányozásukhoz is foghatnak.

Borbáth Péter: Sündör és Niru. Sündör nyomában, Csimota, Budapest, 2015.

Minél több fényt gyűjt Sündör, minél inkább átlátható számára az új világ, annál távolabb kerül barátja gondolkodásától, végül hirtelen eltűnik. Sündör hiánya számos olyan helyzet elé állítja a baráti pár passzívabbként ábrázolt tagját, amelyet korábban természetes módon ráhagyhatott az erőteljesebb félre: „Niru tanácstalanul forgatta a térképet. Korábban mindig Sündör mondta meg, merre menjenek, mit csináljanak. (24)” Borbáth Péter meséje két történetet rejt magában: az egyik fele Sündörról szól, a másik pedig Niruról.

Borbáth Péter: Sündör és Niru. Sündör nyomában. Csimota, Budapest, 2015.

Fények és zajok „alakjában” a különböző érzetek is felcserélhetővé válnak: a látható hallható, a hallható pedig látható lesz. De a főszereplők, továbbá a kalandozás során felbukkanó segítő teremtmények (Bocskoján, Zazil, Mirminyó és Tivonul Buffogó) is nehezen definiálható ember- és állatszerű vonásokkal, a természettel (növényekkel, fákkal, kövekkel) akár fizikailag is összeolvadó különös organizmusokként tűnnek fel: „Az egyik sziklából vaskos figura bontakozott ki, repedezett, szürke bőre mintha kőből lett volna. Erős, bozontos szemöldöke volt, kutakodva nézett Nirura.”

Ankit nem vette észre, hogy némi fagyott zegernye maradt a deszkapadlón. Megcsúszott, a partvissal belekalamált a levegőbe, pont telibe kapta a mennyezetig nyúló csikarfaszekrényt, riadtan nézett a magasba. A szekrény egész lassan dőlni kezdett. A legfelső polcokon tartott könnyű testű zajok szánkáztak, hullottak lefelé, a középső polcokon a szívósabb nyekergések karmaikkal kapaszkodtak az erezett fafelületbe, a mélyen alvó dörrenések nagyot döccenve érkeztek a földre.