Az interaktív sorozat valami hibrid, akárcsak a lapozgatós könyvek, a játék és a történetmesélés határvidékén egyensúlyozik, de valójában nem eldönthető, melyikhez tartozik inkább. A senkiföldjén tanyázik. Nehéz mindennek tudatában attól a gondolattól szabadulni, hogy a Bandersnatch megszokottól eltérő „öntudatra ébredésével” a készítők nemcsak saját maguk ellen fordították a fegyverüket, hanem a saját nézőik ellen is.

Egy igazi prequel vagyis előzménytörténet nem is tehet mást, minthogy aláveti magát annak a történetnek, amelynek előzményéül szolgál. De ez az alávetettség, még ha koncepcionális szinten erős kötöttséget is jelent, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eredeti történet minden jellemzőjét tekintve újra kell termelnie, csak éppen a történet szüzséje szempontjából egy korábbi időpontban kell felvennie a fonalat. A Gilligan–Gould alkotópáros is jóval többet tett annál, mint hogy a Breaking Bad farvizén vitorláztassa el a Better Call Sault évadról-évadra.

Machiavellistának kevesen születnek, inkább azzá válnak azok, akik nagy hatalomra tesznek szert és azt hosszú távon nemcsak megőrizni szeretnék, hanem át is örökíteni. Ha az öreg királyt legyőzi a fia, akkor a király nyugodtan hagyhatja maga mögött az országát? A machiavellista erkölcsi koncepció legalábbis ezt sugallja.