A hó és a jég Karácsonyig megmarad, áll a levegő, a campust lezárták a járművek elől. Az egyetemi negyedben akkora csend van, mint még talán sosem. Az épületekben, a folyosókon, a laboratóriumokban s még az előadótermekben is. A fűtőrendszer csöveiből némelykor nesz hallatszik. Néha lecsúszik a hó a gallyakról, olyankor, ha madár száll rájuk, vagy mókus jár arra.

A Giero üres volt. Mintha csak miattunk létezne, hogy legyen egy hely, ahol egymással lehetünk. Kezdetben zene sem szólt, csak a csönd pulzált köröttünk, mint a tenger, a rozéfröccs barátságosan hűvös volt, mint egy Tisza-parti éjszaka. Épp egy forradást figyeltem a bal szeme fölött, amikor felcsendült Billie Holidaytől a Summertime. Nem is volt tán az élet olyan könnyű soha azelőtt. Azt a forradást keresem azóta is minden női szemöldök alatt.

Az volt a múltja, ami tükrében zúzódás – a homály némaságának, tisztaságának üteme, ami a tükröt önmaga rabjává teszi.

István vett egy drónt. Kamerát szerelt rá, hogy légi felvételeket készítsen. Ez a drón a majális nagy látványossága és kedvenc játékszere, reggel óta itt röpköd a fejünk felett. Én is a csodájára jártam, reptettem egy kört az erdő felett. Én egy picinyke kamerával felszerelt poloskát szeretnék.

Semmi, semmi értelme, de azért se retusálom magam a képből. Ha lenne cigim, volna ürügyem ácsingózni, kávéért viszont nem futhatok vissza, még elillan. Oldalvást biccentett fejjel nézelődöm.

Szóval miért is ne lehetne legalább egyszer a nyomorult sárkánynak szurkolni, akinek így, hét fejjel, még belegondolni is rémisztő, milyen nehéz lehet az élet bármely, mindenki más számára könnyen abszolválható momentuma, mint mondjuk fogat mosni vagy akár csak tüsszenteni egyet, arról nem is beszélve, hogy melyik fejével csókolná meg a királykisasszonyt, ha amúgy nem volna szemérmes és félénk.